Kis hírt hallottam a minap arról, hogy újra kiadták Argentínában Samanta Schweblin első novelláskötetét, ismét El núcleo del disturbio címmel. (Meg arról, hogy elindult a Goldenblog szavazás.) De nem ő lenne az író, ha nem nyúlt volna bele. Egy nevetgélős interjúban olvastam, hogy amikor szóba került az újrakiadás, kihúzta az anyagból azokat a novellákat, amelyeket már nem tartott megfelelőnek. Maradt öt (a tizenkettőből), aztán a kiadó meggyőzte, hogy ez így nem könyv, inkább finomhangolja őket. Ő stilizált kicsit, rövidített, és megszületett a 2011-es kiadás, ami mindössze 30 pesóért kapható odakint.

Magyarul csak a második kötete jelent meg, de fordítottam egy novellát az első kötetből is (a régiből). Nem a címadót, hanem a "borítóadót", a kutyásat. Az volt a tervem, hogy veszek négy szerzőt a Granta spanyol-angol antológiájából (pontosabban három szerzőt és egy fordítót), és keresek egy-egy remek novellát tőlük, csokorba fogom, azaz, csokorba fogja őket a tematika, és ezt az izgalmas pakkot lehozza egy folyóirat. Négy 30-35 éves spanyolul író szerző, négy kutyás novella. De nem volt rá energiám, hogy elég szerkesztőséget megkeressek az ötlettel, így lassan a fiókba kerültek az írások.

A spanyol Andrés Barba tárcanovelláját már olvashattatok itt is. Daniel Alarcón novellája - az első angol fordításom - megjelenik A jövő nem a miénkben, ha egyszer megjelenik a könyv. Antonio Ortuño első kötetében is volt egy hosszabb kutyás írás (tőle remélem, hamarosan olvashattok magyarul is több novellát), talán nem a négyes legerősebbje, de azért remélem, ez is tetszik majd páratoknak (hamarosan itt). A negyedik pedig Samanta Schweblin novellája. Egyik szöveg sem az élet napos oldaláról szól, ezt mondanom sem kell, talán. (Plusz egynek, bár más generáció, csatolhatom a négyeshez Benedetti egyik novelláját is.)

Tehát egy a magyar könyvben nem szereplő novella, kutyákról, Buenos Airesről, a szervezett bűnözésről, vagy valami olyasmiről.

Megölni egy kutyát

(részletek)

A Vakond kérdez: neve, és én válaszolok. A megadott helyen vártam rá, azzal a Peugeot-val jött értem, amit most én vezetek. Nem találkoztunk még korábban. Nem néz rám, azt mondják, soha, senkinek nem néz a szemébe. Kora, kérdezi, negyvenkettő, felelem, és amikor azt mondja, öreg vagyok, arra gondolok, hogy ő nálam is idősebb. Apró napszemüveget visel, nyilván ezért hívják Vakondnak. [...]

...

Több kutya is alszik a középső szökőkút körül. Az ásó stabilan a kezemben, minden pillanatban résen kell lennem, egyre közelebb megyek. Néhány kutya ébredezni kezd. Ásítanak, fölállnak, egymásra néznek, rám néznek, morognak, és ahogy egyre közelebb megyek, félrehúzódnak az egyik oldalra. Nem nehéz megölni egy konkrét, meghatározott személyt. De kiválasztani, hogy kinek kell meghalnia, ez türelmet és tapasztalatot igényel. A legidősebb vagy a legszebb vagy a legerőszakosabb kinézetű legyen. Választanom kell. A Vakond biztosan figyel az autóból, és mosolyog közben. Nyilván azt gondolja, hogy akik nem olyanok, mint ők, azok nem lehetnek képesek gyilkolni.

...

A Vakond jobbra mutat. Azt mondja, még három sarok, aztán forduljak balra, a folyó felé. Engedelmeskedem. Hamar megérkezünk a kikötőbe, és leállítom az autót egy konténerekkel teli parkolóban. Ránézek a Vakondra, de ő nem néz rám. Nem vesztegetem az időt, kiszállok az autóból, és kinyitom a csomagtartót. Nem csavartam a kabátomat a karom köré, de már nincs szükségem kesztyűre, nincs más hátra, gyorsan végezni kell, aztán eltűnni.  [...]

...

A cím szándékosan félrevezető, a magyar gyakorlatban (és gondolom a nemzetköziben) a címadás nem a fordító felelőssége. Persze ajánlhat változatokat, érvelhet, de a cím végül a kiadó döntése alapján születik meg. Amit végül is meg lehet érteni. A címváltozatokon való ötleteléskor azért érdemes körülnézni, van-e a regénynek általánosan használt, bevett címe a magyar kritikai gyakorlatban. Ebben az esetben több változat is fölbukkan. (Nem úgy, mint a Cortázar féle Ugróiskola esetén, amit B. J. Sántaiskolaként magyarított, szerintem érthetetlenül és – érvekkel – védhetetlenül.)

Tehát nem a címről lesz szó, hanem olyan apróságokról, amelyekre az olvasó legjobb esetben föl sem figyel, sőt nem is gondol, és amíg az ember például novellákat fordít, ő sem igazán. Valahogy föloldja ezeket a helyzeteket a megszokás és pillanatnyi belátása szerint. Egy hosszú regény esetén viszont konzekvensnek kell maradnia, konzisztens szöveget kell alkotnia. És ez néha nehezen sikerül. Mert az irányelvek, ökölszabályok nem mindig működnek. Valószínűleg nem mások által még soha nem érintett problémákról fogok szólni, de ezek néha több álmatlan éjszakát okoznak, mint egy elsőre lefordíthatatlannak látszó körmondat, vagy egy szóvicc.

Földrajzi nevek

A fordított és a magyar irodalomban általános szokás, hogy az idegen földrajzi nevek tulajdonnévi részét érintetlenül hagyjuk, a köznévit pedig fordítjuk. Vannak kivételek, ha a tulajdonnévi rész jelentéstartalma lényeges (Sziklás-hegység). Nem minden nyelven van ez így, például az angol fordítás is Glorieta de los Insurgentest, Calle Bucarelit, Colonia Condesát említ, nem pedig Insurgentes körteret (az Insurgentesek körterét?, a Felkelők körterét, lásd még: Örs vezér tere, és nem Örs vezér tér) vagy Bucareli utcát, Condesa negyedet. Persze léteznek a már köztudatba bevonult ellenpéldák (Time Square), én is megtartok egyet, Zona Rosa nem lesz Rózsa-negyed sem Rózsaszín zóna, de még Zona Rosa negyed sem. Az én célom elvileg az lenne, hogy az olvasó tudjon tájékozódni, ha Mexikóvárosba kerül, be tudja járni az utcákat, helyeket, ezt a magyarítás nehezíti, vonzó az angol megoldás, de le kell nyelni a gombócot, és marad a tér, park, utca, sugárút. (2012-08-31: Bátor voltam, nem maradt; 99%-ban következetesen. 1-2 helyen az olvasószerkesztő "tévesen" korrigált, én meg nem futottam újabb köröket.)

(Plusz érdekesség: június 18. óta Gironában utca viseli Roberto Bolaño nevét.)

Tulajdonnevek

Van viszont egy másik szokás is, a szentek, királyok nevét, amennyiben lehet, fordítjuk: Miksa császár és Sarolta császárné (nem pedig Maximiliano és Carlota), Szent Márton és nem San Martín. Ez rendben is van, de mi a helyzet, hogy ha egy tér viseli Szent Márton nevét. Valamelyik szabály sérülni fog, akármelyik megoldást választjuk (és választhatunk, aki nem hiszi: Szent Márk tér Velencében). (Ugyan nem dilemma, de oda kell figyelni a spanyol szövegben található idegen nevek írásmódjára, mert nem mindig az eredeti alakban szerepelnek, egyszerűbb esetben a latin eredetik – Catulo > Catullus – helyreállításáról van szó, máskor nem: Omar Ibn al-Farid > Omar ibn al-Fárid).

„Beszélő” nevek

Zárójelben, mert a tulajdonnevekhez tartozik. Nem tudom, mennyire számít beszélőnek pl. egy kutyanév, Morzsi, Cézár stb. Többnyire szokás őket fordítani (vagy helyettesíteni, inkább), pedig talán a kultúrák közvetítésébe az is belefér, hogy állatnevekkel ismerkedjen az idegen anyanyelvű olvasó. A klasszikus Vargas Llosa fordítások tele vannak beszélő, vagyis inkább ragadványnevekkel, klasszikus „hiba” G. A. Rizsfalója, amiről kiderült később, hogy létező vezetéknév. Ha meg az, akkor már nem fordítjuk, a szokás szerint.

Bolaño regényében egyetlen beszélő névvel találkoztam, de az sem mond semmit. Piel Divina az egyik mellékszereplő neve, az angolban Luscous Skinként szerepel, én Isteni Bőrként, esetleg Csodás Bőrként fordíthatnám, és a barátai szólíthatnák Bőrnek a srácot, de minek? Semmiféle utalás nem történik a regényben a név eredetére, semmiféle szerepe nincs (más a helyzet Velha Esperançával Agualousa Múltkereskedőjében...). Ha a magyar olvasónak nem is hangzik furán az eredeti (pontosabban ugyanolyan furán hangzik, mint a többi név), a szövegkörnyezetből úgyis kiderül, hogy ez egy fura név. Akkor meg minek megbontani a szöveg egységét egy magyar névvel? Nem tenném.

Boltok

Kedves probléma a sok-sok könyvesbolt nevének fordítása is. Különösen azért, mert ahogy nálunk, úgy tűnik Mexikóban is előfordul, hogy a bolt tulajdonnevében szerepel az amúgy köznévi forma: Fókusz könyvesbolt, de Írók boltja. Hogy fordítanánk ezt spanyolra? Librería Írók boltja? Librería Írók? Librería de los escritores? Vagy egyszerűen Írók boltja, és a kontextusból kiderül, hogy ez egy könyvesbolt? A párhuzamos ellenirányú példa: Librería del Sótano, ez sem lesz Alagsori Könyvesbolt. Én azt a módszert követem, hogy ha Bolaño nagybetűvel írja a könyvesboltot, a bolt nevének részeként tekintek rá, ha nem, akkor könyvesbolt lesz a magyarban. A tulajdonnévi részt pedig nem fordítom. Igen ám, de mi legyen egy korábbi szabállyal, ha pl. latin neve van a könyvesboltnak? Plinio el jóven, azaz ifjabb Pliniusz. El kell dönteni, melyik szabály erősebb.

Megint leírom, az egyes problémákat az ember hajlamos egyszerűen föloldani, de nehezebb a dolga, ha a rendszerben gondolkodik.

A tovább után jönnek még a könyvcímek és a szleng. Katt.

A műfordító néha nem csak fordít, hanem (önkéntesen, "kényszerből", mikor hogy) részt vesz az általa fordított írók, költők népszerűsítésében, kiadót keres nekik, ismerkedik velük. Ennek olykor része az interjú is.

(De előtte a szokásos: nincs új hírem A jövő nem a miénk megjelenésének időpontjáról, sem a kiadó promóciós terveiről. A másik kis rövid, elindult a 2011-es Goldenblog nevezés, mindenki segítheti egy jelöléssel kedvenc blogját.)

Nem kevés verset fordítottam eddig Víctor Rodríguez Núñeztől, meg is jelent szinte az összes a Parnasszusban, a Műhelyben, az Ezredvégben és a Vár Ucca Műhelyben. Ahogy korábban írtam (vagyis mondta ő):

Költészete „öntörvényű de nem érthetetlen, szerepvállaló de nem politizáló, szubjektív de nem bizalmaskodó, pontosan felépített de nem áthatolhatatlan, beszédes de nem közönséges, lírai de nem ahistorikus, párbeszédet nyitó de nem csevegő, kubai de nem jellegzetesen kubai, nyitott a világra de nem globalizált.”

Akinek nem cseng ismerősen a neve, nézze és hallgassa spanyolul (a Youtube mostanában vezette be a 16:9-es arányt a régi videókon is, ha lesz valami kiskapu, majd módosítom a linket), aztán olvassa magyarul például az Elméletet. Mostanában neki is sok munkája akadt (ír, fordít, antológiákat szerkeszt), nekem sincs annyi szabadidőm, de a versek sora folytatódni fog, ebben biztos vagyok.

Szóval az interjú... Az általam ideálisan elképzelt valódi, bűbájos interjúk interaktív módon készülnek, az ember leül a beszélgetőpartnerével, felkészülten csevegnek egy kicsit, és megszületik az anyag. (Valahogy így zajlott ez a Schweblin riporttal is.) A kérdező néha reagál a válaszra, összefüggő kérdésfolyam alakul ki. Ebben esetben nem így volt, email-interjú született. Nem hosszas kérdezz-felelek formában, hanem egy pakk kérdéssel, egy pakk válasszal. Ilyenkor persze a kérdezőnek megint csak fölkészültnek kell lennie, mert valamilyen szinten meg kell sejtenie az adott válasz tartalmát, hogy természetesen tudjon kapcsolódni hozzá a következő kérdésével. Eredetileg abban gondolkodtam, hogy az első válaszkör után még beiktathatunk pár újabb kérdést, de végül nem volt rá sem mód, sem szükség, így is elég kerek kis beszélgetés jött össze. Amit aztán persze a végén magyarítani is kell, íme a végeredmény:

"Mielőtt kihűl az értelem"

(részletek)

...

– Idestova harminc éve írsz, legalább tíz köteted jelent meg. Több mérföldkövet látni a költészetedben, minden egyes mérföldkő új korszakot nyitott benne (leginkább a témaválasztásban). Hogyan tekintesz ma vissza ezekre a korszakokra? A leglátványosabb változást legutóbbi köteted, az Actas de medianoche (Éjféli följegyzések) hozta. Jelent-e ez a kötet igazi töréspontot a költészetedben? Milyen volt a fogadtatása e kísérletednek?

– Szerintem a munkámban határozottan elkülöníthető két korszak. Az elsőbe az a hét kötet tartozik, amelyek sorát a Cayama (1979) nyitja, és az Oración inconclusa (Befejezetlen imádság, 2000) zárja. A másodikba az a hat kötet tartozik, melyek az Actas de medianoche (2005) után jelentek meg, illetve fognak megjelenni. Nem jelentek még meg ugyanis a Reversos (Hátoldalak), Tareas (Teendők), Enseguida (Azonnal) és Deshielo (Olvadás) című munkáim, mert elmerültem a mexikói, spanyol és venezuelai válogatáskötetem szerkesztésében, emellett a fordításaimmal is foglalkozom, német, francia, angol, olasz, holland, svéd – és természetesen, magyar – nyelvű fordításokkal. Az Actas de medianoche két része – amelyek hajtóereje a megelőző kötetek verseihez képest hermetikusabb és kísérletezőbb költészet – mégis széles körben ismertté vált, eddig öt kiadást ért meg. Így hát, talán lehet azt mondani, hogy e kockázatos szöveg, egyelőre, pozitív fogadtatásra talált, és nagyon remélem, hogy a soron követő köteteim, melyek nagyjából azonos hangon szólnak, hasonló sikereket érnek majd el.

...

– Fordítottad Margaret Randall és John Kinsella verseit (ebben partnered volt a szintén a Kenyonon tanító feleséged, Katherine M. Hedeen is). Miért fordítasz? Miért pont őket? Miért fontos, ha fontos egyáltalán a versfordítás, különösen a nemzetközi költészeti rendezvényeken?

– A műfordítás egyre fontosabb szerepet kap a teendőim között, e pillanatban legalább olyan értékesnek tartom, mint magát a versírást. A szellemi munkások között talán a műfordító kapja a legkevesebb megbecsülést. Ez pedig igazságtalan, mert egyetlen valódi kultúra sem létezhet műfordítás nélkül, nem létezhet a szellemi fejlődés. Az általad említett fordítások angol-spanyol fordítások, de Kate-tel fordítunk spanyolról angolra is. Társszerkesztői vagyunk a nagy múltú brit kiadó, a Salt Earthworks című sorozatának – mely az Egyesült Államok őslakos költészetével és a latin-amerikai költészettel foglalkozik. A sorozatban jelent meg tavaly az argentin Juan Gelman, az uruguayi Ida Vitale és a venezuelai Juan Calzadilla egy-egy kötete. Idén a mexikói Juan Bañuelos, az ecuadori Jorge Enrique Adoum és a kubai Fayad Jamís következik a sorban, a mi fordításunkban. Mindannyian olyan megkerülhetetlen költői a spanyol nyelvnek, akiket nem ismertek korábban az angol nyelvű világban.

...

Rég volt már szöveg a blogon, talán ekkora szünet még soha nem is volt, mégis remélem, senki nem csüggedt, aki tehette, olvasta a híreket, vigasztalódott a Schweblin könyvvel, kint volt a könyvhéten, vagy legalább koccintott egy pohár jó borral.

Ismétlem magam: újabb szerző, újabb ország mutatkozik be a blogon, és egy újabb rövid novella olvasható A jövő nem a miénkből, most már a kötet megjelenéséig alighanem tényleg ez lesz itt az utolsó. Juan Gabriel Vásquez már szerepelt egy díjjal a blogon, most egy kiváló novellája következik. (A regénye meg késik, kicsit, de jön magyarul is.) Van más is a tarsolyban, de egyelőre bizonytalan a sorsa néhány novellafordításomnak. Remélem, nemsokára kiderül, mi lesz velük, mikor kerülnek ki erre a blogra.

A magyar könyvről a legutolsó információm, hogy június végén, július elején készül majd el. Bízzunk benne!

A bámészkodók

(részletek)

[...] Amikor a legelső bámészkodók megérkeztek a partra, minden bizonnyal megálltak a magas fűben, anélkül, hogy pontosan tudták volna, mire lépnek – a talpukon érezték a folyópart bizonytalan, sáros talaját –, de mindvégig tartottak néhány méter távolságot a tűzoltók vonalától, hogy ne zavarják őket a munkában. A soron következők a híd alatt kerestek maguknak helyet, azon a betonemelvényen, amelyből kinőnek a pillérek, mivel onnan jobban látszottak a munkálatok, aztán eljött az a pont, amikor valaki úgy gondolta, hogy ami itt történik, az már nem csak múló látványosság, és elhelyezkedett fönt, a hídon, a térde behajlítva, a könyöke a sárga korláton. [...]

...

Öt perc vagy hat vagy hét: és a sokak számára elviselhetetlenül hosszúnak tűnő várakozás végén – amely nem egyszer vezetett valamelyik aggódó hölgy eszméletvesztéséhez –, buborékok jelentek meg a folyó felszínén, megszakadtak az áramlat finom vonalai, és hirtelen egy test – egy fej, egy kéz – törte meg a sárszínt: Pájaro volt, mögötte pedig a fölhozott test, egy saját törvényei szerint kivégzett bérgyilkos, egy kamasz, aki ellenállást tanúsított egy rablótámadás során, egy bukméker, egy bundázó focista. Élettelenül kerültek elő, ez nem kétséges, de az volt a fontos, hogy előkerültek, hogy Pájaro fölhozta őket, és a családjuk keresztény módon elbúcsúzhatott tőlük. [...]

...

[...] Még a temetésén elhangzott beszédekben sem említették azt a dühöt, mely váratlanul elragadott minket, sőt a tűzoltók jelentései sem szóltak a hídról lezúduló tömegről (mint a megvadult darazsak), még az El Colombiano gyászjelentései sem számoltak be a Medellín folyó partjára telepedő sokaság váratlan agresszivitásáról, még az El Tiempo rendőrségi hírei sem mutatták be az ember zavarát, aki hirtelen a csődület közepén találta magát. [...]

...

Ismét neves díjat kapott A jövő nem a miénk egyik szerzője. A brit Independent Foreign Fiction Prize idei longlistjén még az a Juan Gabriel Vásquez is helyet kapott, akitől nemsokára itt is olvashattok egy novellát. A shortlist hat nevéből pedig hárman írnak spanyolul (a többiek közül két név: Per Petterson, Orhan Pamuk).

Santiago Roncagliolo most díjat nyert Abril rojo című regényét (és őt magát) talán egy éve ajánlottam az Európa Kiadó figyelmébe, a jogok értékén gondolom egy ilyen díj biztosan emel. Persze egyáltalán nem kézenfekvő, hogy ettől vonzóbb lesz a könyv a magyar kiadók számára. Az "új Vargas Llosáról" (aki szerepelt a Granta listáján is) azért valamelyest még megoszlanak a vélemények. Egy viszont biztos, Roncagliolótól olvashattok majd (júliusban? talán) egy hosszabb novellát a latin-amerikai antológiában. (Részleteket még nem tudok, de a legfrissebb panamai kiadás után készülődik a hatodik, mexikói kötet is...)