Még az igazi visszhangok előtt az első: több helyen átvették ezt a sajtóanyagot, a könyvről beszélt K. D. És akkor jöjjenek a kritikák, ahogy szoktam, fordított időrendi sorrendben, folyamatosan bővítve.

(2012-11-08) Haklik Norbert kritikájának nem az előző elemzésnél megfogalmazott tömör sokat mondás az erénye. A Tiszatáj online-on közölt írás soha nem látott részletességgel veszi sorra az antológia novelláit, és átfogó abban az értelemben is, hogy kortárs világirodalmi párhuzamokat von, megalapozottan. Véleménye szerint: "Diego Trelles Paz sikerrel vitte véghez azt a bravúrt, hogy változatosságát és egységes jellemzőit egyaránt szem előtt tartva mutassa be a legújabb latin-amerikai novellisztika gazdagságát."

(2012-08-24) Jönnek és jönnek, az Irodalmi szemle júniusi számában Szalay Zoltán írt a kötetről, és kezdem azt hinni, hogy a Google Alerts nem tartozik a Google priorizált fejlesztései közé, mert erről a cikkről sem adott hírt. Pedig kár lett volna elsiklani fölötte, nemcsak azért, mert megkülönböztetett figyelemmel illeti a fordítót, hanem azért is, mert kiegyensúlyozottan fölépített, és tömören mond sokat az irodalmi értelemben "hátborzongató" és "kíméletlen" kötetről.

(2012-05-21) A Magyar Narancs Minimum tizenegyes! című irodalmi sikerlistája áprilisban jelentkezett világirodalmi kiadással. A kommentárt jegyző Vári György szerint "a lista talán minden eddiginél nagyobb szórást mutat", gondolom, ennek is köszönhető, de mégiscsak örömömre, a megosztott 7-8. helyen ott az antológia. Erről kép is van, az Írók Boltjából. :) Apró extra, az újabb sorozatszerkesztői pályázatában sikerként ír K. D. a kötetről. (Magyar Narancs, 2012/16. április 19.)

V. Gy.: Félelem és reszketés a világirodalomban

A jövő nem a miénk, hirdeti a fiatalságot, mint fentebb is láthattuk, igencsak jellemző derűvel egy a 70-es, 80-as években született szerzők műveiből válogatott latin-amerikai prózaantológia... A gyűjtemény alaposan átrendezheti a latin-amerikai irodalomról alkotott, mágikus realista nagyregények által formált képünket... Tovább...

A tovább után jön Z. D., H. T., N. Z., L. J., V. N., H. A., N. M., P., N. és B. P.

Holnap Jakab és Jeromos: Műfordítók fesztiválja a Café Zsivágóban, változatos programokkal, sajnos én valószínűleg nem leszek ott, pedig a MEGY közgyűlés is érdekelne. Viszont ennek apropóján ejtsünk végre szót a műfordító sakkvakságáról (B. Z. A.), már hónapok óta bennem van a téma a műfordító, a kiadó felelősségéről.

Számomra egy MaNcs olvasói levéllel (ha már online a felület, kár, hogy ezekben nem segítik az eligazodást néhány linkkel) indult a történet, melyben K. P. rámutat egy értelemzavaró hibára, amit a fordító vétett César Aira Epizód egy vándorfestő életéből című könyvének magyarításakor. Előfordul, mondhatnánk. De nem is ez ültette a bogarat a fülembe, hanem M. M. viszontválasza, amelyben azt találja mondani, ráadásul kurziválva, hogy "egy mondat maradt ki a szövegből, ami minden fordítással mindig előfordul, a fordító szeme ugrik". Ezt pedig valamiféle indoklás(?) is követi.

Általános érvelés, hogy a műfordítói, szerkesztői munka megbecsülése mennyit csökkent az elmúlt évtizedekben, de számomra mindig egyoldalúnak tűnik a helyzet beállítása. Én azon is gondolkodom, mennyit javult egy-egy leadott kézirat minősége, mióta például egyre jobb helyesírás-ellenőrzők támogatják a műfordítót, mennyivel kevesebb utómunkára van, nem idő, hanem szükség... És hogy valóban tényszerűen szükségszerű-e, hogy ilyen jellegű hiba maradjon egy fordításban.

Nyilván én sem állítom, hogy az én szövegeim makulátlanok, elütések is előfordulhatnak, az ember (még az olvasószerkesztő is) hajlamos azt olvasni, amit kell, és nem azt, ami a papírra van vetve, a műfordító pedig a végén már, kis túlzással, kívülről tudja a szöveget. És bár a szerződések többségében szerepel az a kitétel, hogy a fordító jóváhagyása nélkül nem kerülhet be semmi a szövegbe, néha az is előfordul, hogy általa nem láttamozott javítás jelenik meg nyomtatásban, ami olykor éppenséggel rontás. Tehát a hibákért nem mindig a fordító okolható.

De vissza az ugró szemre. Egy ideje kristályosodik a munkastílusom, egy ideje mérem is a szövegek munkaigényét, ez kell ahhoz, hogy tudjak tervezni, tudjak határidőt becsülni és tartani. Jelenleg így dolgozom: 

1. Csinálok egy (nagyon) nyers változatot, ebben kihagyom azokat a részeket, kifejezéseket, amelyeket minimális szótárazással elsőre nem értek meg, megjelölöm a problémásnak érzett részeket, és azokat, amelyeknél érzem, hogy tudok majd jobbat.
2. Második körben végigmegyek elejétől végéig az egész szövegen, és kiegyenesítem. Gyakran már egészen jó mondatok születnek, de nem feltétlen a végleges változat. A kihagyott/megjelölt részek egy része megjelenik/kijavul, de kerülnek újabb megjelölt részek a szövegbe. (Lényegében lineáris a folyamat, de közben azért gyakran ugrálok előre-hátra, hogy vigyázzak az egységes stílusra, ha éppen van olyan.)
3. Harmadik körben csak ezeken a megjelölt részeken megyek végig, és addig küzdök, amíg minden esetben megnyugtató eredmény nem születik.
4. Negyedik körben ismét végigmegyek a magyar szövegen, és stilisztikailag átfésülöm, egységesedik a szövegtörzs, eltűnnek az utolsó magyartalanságok.
5. És az utolsó körben, és ez most a lényeg, kinyomtatom (sajnos) az anyagot, és szépen, a két mutatóujjammal párhuzamosan követve a magyar és az idegen nyelvű szöveget, összevetem őket. És csakugyan, előkerülnek kifelejtett jelzők, félmondatok, rossz (és ritka) esetben mondatok (meg olykor mondjuk túlírt részletek, keletre fordított nyugatok), de előkerülnek. (Pusztán érdekesség, nem kerestem, de találtam két kifelejtett mondatot a Los detectives salvajes angol fordításában is. Nem valószínű, hogy más kiadás alapján dolgozott az angol fordító, csak ezért merem állítani.)

Ez még a vállalhatóan gazdaságos ügymenet, régebben hatodik, sőt akár hetedik körben is egyengettem a szövegen, amíg egy oldalon már nem, vagy csak alig változtattam az előző menethez képest. A kérdés, megéri-e megcsinálni az ötödik kört, vagy tényleg lehet erre legyinteni? Egy nem túl komplikált szövegnél a teljes ráfordított munka 12-14%-áról van szó. Nem kevés. Egy komolyabb töprengést igénylő munkánál mondjuk 8-10% lehet. Egy nagyobb lélegzetű műnél ezek bizony plusz napok! Az én lelkiismeretem viszont akkor tiszta, ha sor kerül erre a körre, ezért (szinte :) soha nem adok le enélkül szöveget. Aki nem hiszi, járjon utána!

Mielőtt elkezdeném listázni A jövő nem a miénk valódi visszhangját, beszámolok két olyan eseményről, amely érdekelheti a kötetről tájékozódni szándékozókat, meg a hardcore rajongójat. Az elsőre szeptember 27-én került sor a szigligeti JAK-tábor keretén belül. A József Attila Kör világirodalmi sorozatának egyik sorozatszerkesztője, Krusovszky Dénes beszélgetett két friss és egy készülő kötet kapcsán, a második a kérdezettek sorában pedig én voltam. Kalandosan érkeztem, korán távoztam, de az ott töltött időt kellemesen töltöttem, és talán kicsit hasznosan is. Az "Egy este, három kontinens" fantázianevű beszélgetésről hangfelvétel is készült, kb. fél óra, pár befejezetlen gondolattal, de sikerült sok témát érintenünk. Íme:

Szóval: Kié a jövő?

Szeretném, ha a másik kezdeményezés is kapna némi nyilvánosságot, mert megérdemli.A Pluralica gárdájával úgy gondoltuk, hogy a kötet összes szerzőjének fölteszünk három azonos kérdést, plusz egy személyre szabottat, a kötettel, a latin-amerikai irodalmi élettel kapcsolatban. A kérdések és válaszok első otthona a Pluralica Facebook oldala, de hamarosan a honlapon is megjelennek a szerkesztett válaszok. A válaszidők erős hullámzást mutatnak, de ígérem, noszogatunk mindenkit, sokan válaszolnak majd, érdekesen. A válaszok (fordított) sorrendjében egy-egy kulcsmondatot ide is mindig kiteszek.

„Kié a jövő?” – Ezzel a címmel indítunk interjúsorozatot annak apropóján, hogy „A jövő nem a miénk” címen, a JAK és L’Harmattan Kiadó közös kiadásában, a JAK Világirodalmi sorozatában megjelent egy kötet, amely 20 kortárs latin-amerikai novellista munkáját tartalmazza. Minden egyes szerzőnek 3 azonos + 1 egyedi kérdést teszünk fel itt. Végül Diego Trelles Pazzal, a kötet szerkesztőjével hosszabban is elbeszélgetünk. A fix kérdések:

1. Két és fél év telt el azóta, hogy A jövő nem a miénk első papírkiadása megjelent Argentínában. Hogy látod, mennyire változott a helyzet, még mindig nem a miénk a jövő?
2. A magyar olvasó csak kis szerencsével lát rá Latin-Amerika irodalmi életére, de kíváncsi. Van párbeszéd írók és olvasók között? Létezik az a zsendülő szövetség, amelyet Diego említ az előszóban? Ha van elmozdulás e téren, mi hajtja?
3. Az antológiával most kaptunk egy szeletet a kortárs latin-amerikai irodalomból. Viszont ennél jóval nagyobb az adósságunk, a boom után következő de titeket megelőző generációból csak kevés szerzőt ismerhet a magyar közönség. Kiket ajánlanál a figyelmükbe a hazádból, és miért?

Andrea Jeftanovic (Chile): Az irodalom olyan tér, ahol morális határok, a társadalmi hagyományok béklyói nélkül tudunk felfedezőútra indulni, és elmerülhetünk a bonyolult emberi pszichében. Engem a bűnös területek érdekelnek, mert föltárják az emberi kapcsolatok ambivalens jellegét, mindazt, ami a szerelem és a gyűlölet között ingadozva, a képzelet és a vágyaink területén történik. • Yolanda Arroyo Pizarro (Puerto Rico): A jövő most még kevésbé a miénk, mint korábban, leginkább azért, mert íróként látjuk – és azt hiszem, nem kevés rémülettel –, hogy az írásainkban megfogalmazott jóslataink zavarba ejtően szédítő tempóban válnak valóra. • Carlos Wynter Melo (Panama): Egy csónakhoz hasonlíthatnám a helyzetet, ahol a legénység tagjai nincsenek jóban egymással, de mivel ugyanabban a csónakban ülnek, az esetek nagy részében azért egy irányba eveznek. És ez a szövetség egyre inkább tudatos. • María del Carmen Pérez Cuadra (Nicaragua): A "nemzeti méltóság" fölemészt minket és levágja a lábunkat; a miénkre irányuló büszkeség, és az újtól, a mástól való félelem elnémít minket; így aztán inkább ragaszkodunk a kényelmünkhöz, és élünk a dölyfös provincializmusunkban, közben pedig elsajátítjuk és tápláljuk a nemzeti szólamokat, melyek meghatározzák közösségünket. • Giovanna Rivero (Bolívia): Diego fontos irodalmi referenciákat is említ, ilyen Cormac McCarthy esete is, az ő apokaliptikus elbeszélőmódja a kiábrándulásból egyfajta lázadást formált, és ebben az esztétikai értelemben nagyon érdekes kötelék fűzi össze az antológia szerzőit. • Ronald Flores (Guatemala): Azt hiszem, hogy ma sokkal inkább létezik párbeszéd írók és olvasók között, mint eddig bármikor. Beszélgetnek, sok mindent kérdeznek egymástól, linkeket osztanak meg egymással a Facebookon, követik egymást a Twitteren, amiből viszont kevés van, az maga az olvasás... • Juan Gabriel Vásquez (Kolumbia): Nehéz alátámasztani az elképzelést, hogy lenne bármi, ami a miénk, valami, amin osztozna írók egy ennyire sokszínű csoportja (természetesen, azon kívül, hogy az irodalomnak élünk). • Santiago Nazarian (Brazília): Igazából nem létezik sem párbeszéd, sem szövetség. Brazília még inkább elszigetelődik a nyelve miatt, nem sok kötelék fűzi a kontinens többi részéhez, és nem is gondol magára latin-amerikaiként. • Antonio Ungar (Kolumbia): A hazámban olyan erős az életérzet és a halálérzet, hogy nincs értelme leülni és írni, és kihagyni mindazt, ami az utcán történik. • Oliverio Coelho (Argentína): Talán az a tény, hogy szinte az összes országban ugyanazt a nyelvet beszéljük, a könyveink egyfajta titkos – de szerény léptékű – körforgását eredményezte, és A jövő nem a miénk elsősorban kapocs, ennek a forgalomnak a jelképe.

Közben megszületett az első recenzió is, nem sokára jelentkezem a visszhanggal, meg egyéb kedvességekkel. Addig is, jó olvasást!

Lezárult egy korszak az életemben, mondhatnám egy könnycseppet eldörgölve a szemem sarkában. Amikor 2008 augusztusában kortárs latin-amerikai irodalom után kutatva rátaláltam A jövő nem a miénk antológiára, nem gondoltam, hogy három évnek kell eltelnie, amíg megjelenhet a magyar kötet a JAK-L'Harmattan kartonborított, ragasztott kiadásában. Sőt, lehet, hogy ha valaki azt mondja: most három évig fogod ezt vinni a válladon, akkor inkább mást csinálok, nem tudom. Olvassatok bele a kiadónál vagy itt, itt, esetleg itt és itt, de tulajdonképpen ez a novella is majdnem így szerepel a kötetben. A moly oldala is él már.

"Irodalmi pillanatfelvétel, keretbe foglalt állókép, mely mégis árulkodik a változás hevességéről." (Diego Trelles Paz)

A latin-amerikai irodalom évtizedek óta megérdemelten áll a világ figyelemének középpontjában. Ez a nagy visszhangot kiváltó, programadó antológia Európában először nálunk jelenik meg nyomtatásban. A dél-amerikai próza egy új, nagyszerű fiatal generációját mutatja fel, amely műveivel már bizonyított, de magyarul szinte teljesen ismeretlen. Olyan írókat, akik ezúttal együtt lépnek színre, miközben nagyon különbözőképp beszélnek egy csak számunkra egzotikus világról. De főleg magányról, szexusról, erőszakról és csodáról.

De nem véletlenül éreztem a lehetőséget a kötetben, a három év alatt láthattuk, ahogy az online kiadás után megjelent az argentin (most tart a harmadik kiadásnál), a bolíviai, a chilei, a panamai kötet, és hamarosan jön a mexikói kiadás, jövőre pedig az angol nyelvű könyv, az Egyesült Államokban. Megjelentek más antológiák is, de a kritikák gyakran A jövő nem a miénkre hivatkoznak, milyen egy kiegyensúlyozott, nem háttéralkuk vezérelte szöveggyűjtemény. Mindenképpen szót érdemel az is, hogy a Magyar Lettre tavaly nyári számában helyt adott több novellának (az elektronikus változatból) és az online kötet bevezetőjének is.

A magyar kiadás borítója nem követi a latin-amerikai kötetek visszafogott-pesszimista hangulatát. Szerintem abszolút jó döntés volt vállalni ezt a tervet (K. T. munkája), egy ilyen antológia igenis vetesse magát kézbe, még ha lesz, akit el is borzaszt (ok nélkül, persze). Az mondjuk igaz, hogy erősen mexikói a hangulata, hiába perui a fölső plakátrészlet. A szerzők nálunk a hátsó borítón kaptak helyet.

Szóval a kötetben húsz novella szerepel, a fölállás követi az argentin, bolíviai és chilei kötetek anyagát, az újabb kiadásokban már szereplő Bortagaray, Falco és Zambra novellák nélkül kerül a boltokba. Különlegessége - azon kívül, hogy ez az első európai és az első idegen nyelvű kiadás! -, hogy utószót is tartalmaz, B. E. A. szépen elemzi a Magyarországon kiadott latin-amerikai irodalom múltját és jelenét. Örülök, hogy ő is csatlakozott a projekthez. (Egyébként őt valamikor M. S. azóta sajnos megszüntetett Pro és kontrájában hallottam beszélgetni Vargas Llosa Nobel-díjáról, nagyjából a szerkesztő, a szerzők és a fordító korosztálya, illett a képbe.)

Köszönöm tehát a jelenkoros N. B.-nak az ötletet, a JAK sorozatszerkesztőinek, elsősorban U. P.-nek a lelkes munkát, a kiadónak a lehetőséget, a spanyol államnak a támogatást, és előre is köszönöm mindenkinek, aki kézbe veszi a könyvet, és rácáfol arra a kiadói mantrára, hogy az emberek nem olvasnak novellákat, gyűjteményes köteteket pedig még kevésbé. Ha a kötet érdekes, akkor olvassák. Ez pedig izgalmas, garantálom. Az antológia 2300 forintos, korrekt áron kapható (hamarosan) a könyvesboltokban.

Nem mai megjelenés, de csak most sikerült hozzájutnom. A Sikoly most is érdekes, de még mindig nem egyszerű beszerezni Magyarországon. Ők is A jövő nem a miénkből közölnek egy novellát, a chilei Lina Meruane Borotvapengék című írása olvasható a 25-29. oldalon. Diego Trelles "elegáns líraisággal átjárt prózaként" aposztrofálta Meruane stílusát.