Kis hírt hallottam a minap arról, hogy újra kiadták Argentínában Samanta Schweblin első novelláskötetét, ismét El núcleo del disturbio címmel. (Meg arról, hogy elindult a Goldenblog szavazás.) De nem ő lenne az író, ha nem nyúlt volna bele. Egy nevetgélős interjúban olvastam, hogy amikor szóba került az újrakiadás, kihúzta az anyagból azokat a novellákat, amelyeket már nem tartott megfelelőnek. Maradt öt (a tizenkettőből), aztán a kiadó meggyőzte, hogy ez így nem könyv, inkább finomhangolja őket. Ő stilizált kicsit, rövidített, és megszületett a 2011-es kiadás, ami mindössze 30 pesóért kapható odakint.
Magyarul csak a második kötete jelent meg, de fordítottam egy novellát az első kötetből is (a régiből). Nem a címadót, hanem a "borítóadót", a kutyásat. Az volt a tervem, hogy veszek négy szerzőt a Granta spanyol-angol antológiájából (pontosabban három szerzőt és egy fordítót), és keresek egy-egy remek novellát tőlük, csokorba fogom, azaz, csokorba fogja őket a tematika, és ezt az izgalmas pakkot lehozza egy folyóirat. Négy 30-35 éves spanyolul író szerző, négy kutyás novella. De nem volt rá energiám, hogy elég szerkesztőséget megkeressek az ötlettel, így lassan a fiókba kerültek az írások.
A spanyol Andrés Barba tárcanovelláját már olvashattatok itt is. Daniel Alarcón novellája - az első angol fordításom - megjelenik A jövő nem a miénkben, ha egyszer megjelenik a könyv. Antonio Ortuño első kötetében is volt egy hosszabb kutyás írás (tőle remélem, hamarosan olvashattok magyarul is több novellát), talán nem a négyes legerősebbje, de azért remélem, ez is tetszik majd páratoknak (hamarosan itt). A negyedik pedig Samanta Schweblin novellája. Egyik szöveg sem az élet napos oldaláról szól, ezt mondanom sem kell, talán. (Plusz egynek, bár más generáció, csatolhatom a négyeshez Benedetti egyik novelláját is.)
Tehát egy a magyar könyvben nem szereplő novella, kutyákról, Buenos Airesről, a szervezett bűnözésről, vagy valami olyasmiről.
Megölni egy kutyát
(részletek)
A Vakond kérdez: neve, és én válaszolok. A megadott helyen vártam rá, azzal a Peugeot-val jött értem, amit most én vezetek. Nem találkoztunk még korábban. Nem néz rám, azt mondják, soha, senkinek nem néz a szemébe. Kora, kérdezi, negyvenkettő, felelem, és amikor azt mondja, öreg vagyok, arra gondolok, hogy ő nálam is idősebb. Apró napszemüveget visel, nyilván ezért hívják Vakondnak. [...]
...
Több kutya is alszik a középső szökőkút körül. Az ásó stabilan a kezemben, minden pillanatban résen kell lennem, egyre közelebb megyek. Néhány kutya ébredezni kezd. Ásítanak, fölállnak, egymásra néznek, rám néznek, morognak, és ahogy egyre közelebb megyek, félrehúzódnak az egyik oldalra. Nem nehéz megölni egy konkrét, meghatározott személyt. De kiválasztani, hogy kinek kell meghalnia, ez türelmet és tapasztalatot igényel. A legidősebb vagy a legszebb vagy a legerőszakosabb kinézetű legyen. Választanom kell. A Vakond biztosan figyel az autóból, és mosolyog közben. Nyilván azt gondolja, hogy akik nem olyanok, mint ők, azok nem lehetnek képesek gyilkolni.
...
A Vakond jobbra mutat. Azt mondja, még három sarok, aztán forduljak balra, a folyó felé. Engedelmeskedem. Hamar megérkezünk a kikötőbe, és leállítom az autót egy konténerekkel teli parkolóban. Ránézek a Vakondra, de ő nem néz rám. Nem vesztegetem az időt, kiszállok az autóból, és kinyitom a csomagtartót. Nem csavartam a kabátomat a karom köré, de már nincs szükségem kesztyűre, nincs más hátra, gyorsan végezni kell, aztán eltűnni. [...]
...
Teljes változat és eredeti (PDF-ben): 
Samanta Schweblin: Megölni egy kutyát [?]
Az illusztráció Sebastian Criado képe: Perro callejero en San Lorenzo, egy argentin kóbor kutyáról készült.
