Bizonyos megfontolásokból, amelyekbe most nem mennék bele részletesen, úgy döntöttem, hogy a teljes, párhuzamos fordítások elérhetőségét részben korlátozom. A frissen elkészült anyagok mindig elérhetők lesznek (egy-két hétig), azután a részletek maradnak, de a PDF nem lesz hozzáférhető.

Ha valaki nem akar lemaradni, akkor érdemes a feedeket vagy az email értesítőt használnia. Tehát, ha a PDF link helyén ezután ilyesmire bukkantok: Miguel Antonio Chávez: Csillagpor.nó, az azt jelenti, hogy az adott pillanatban az írás nem publikus.

Gondolkozom azon is, hogy minden hónap első pár napjában mindig hozzáférhetővé tegyem az összes fordítást (vagy legalább egy részüket), ez még majd elválik. Az okozott kellemetlenségekért előre is elnézést kérek.

Ahogy már korábban írtam, Diego Trelles volt az, aki tető alá hozta azt a kétrészes antológiát, amiből én itt mostanában szemezgettem, és még szemezgetek egy kicsit ezután is. A novellafordításokat kezdettől szerettem volna kiegészíteni egy, a latin-amerikai kortárs irodalomról szóló esszével, esetleg interjúval, de az első körös próbálkozásaim ilyen-olyan okokból elbuktak.

Végül a piedepágina folyóirattól Alejandro Martín lelkes segítségével sikerült elérnem Diegót, aki azóta is segít, véleményez, lelkesít. A levélváltások közben végül meggyőztem magam, hogy a legszerencsésebb mégiscsak az lesz, ha az antológiához írt előszava kíséri a novellákat. Menetrendszerint tehát az ő rövid életrajza következik.

Író, forgatókönyvíró, zenész, szerkesztő. Limában született, A Limai Egyetem Kommunikáció Tanszékén diplomázott, mozi és újságírás specializációval. A texasi Austin egyetemén szerzett doktorátust spanyol-amerikai irodalom témában.

Kötetei, a Hudson el redentor (y otros relatos edificantes sobre el fracaso) (2001), a Borges en Austin (2004), és a spanyolországi kritika által kedvezően fogadott regénye, az El círculo de los escritores asesinos (2005) mellett több antológiában jelentek meg írásai az Egyesült Államokban, Peruban, Chilében és Spanyolországban is. Jelenleg a New York-i Binghamtoni Egyetem Újlatin Tanszékén tanít.

Miguel Antonio Chávez novellája, azt hiszem, a leghosszabb, amit eddig fordítottam. Mégis ebben van a legkevesebb mondat. (Leszámítva persze azt a Benedetti írást, melyben nincsenek mondatok. Vagy, ha úgy tetszik, pont kettő van. – A hivatkozott darab a blogon még nem elérhető...). A jövő nem a miénk antológiából választott novella ismét új stílust, új témát, új országot mutat be.

Fejtörést több dolog okozott, de egynél érzem úgy, hogy nem teljesen megnyugtató a végeredmény. Ez pedig a szövegben leírt film – és a novella eredeti – címe: La Puta Madre Patria. Így hivatkoznak, némileg rosszallóan Spanyolországra Latin-Amerikában. "Madre Patria": anyaország, anyanemzet. "Tu puta madre": a kurva anyád. Az anyaország, a rosszalló felhang alapján adta magát a "mostoha-anyaország", ami a december 4-i népszavazás után jött divatba. Használatuk hasonló, csak hát, hiányzik belőle a "puta". A teljes novellát a tovább után találjátok.

Csillagpor.nó

(részletek)

1.

Hogy ne érezzem magam frusztrálva, amiért nem tudok megélni legkedvesebb időtöltésemből, amit ráadásul titokban, már-már illegalitásba vonulva űztem, úgy döntöttem, megtalálom a módját, hogy észrevétlenül lecsippentsek pár órát a munkaidőmből, és a mindenható szélessávot (otthon nem volt ilyenem) legönösebb netes igényeim szolgálatába állítom. Egyértelmű volt, hogy pornográf akarok lenni, vagyis szakértője a pornográfiának, és most nem a pornósztárra vagy a maszturbáló-végfogyasztóra gondolok, hanem olyasvalakire, aki elemzi ezeket a filmeket, valamint a kultúrára, a társadalomra gyakorolt megkérdőjelezhetetlen hatásukat. [...]

...

A munkája mindig oda szólította, ahova tudósítani küldték. Egy ideig New Yorkban élt, és úgy érezte, hogy a szeptember 11-i merényletek miatt a világ legkozmopolitább városa paradox módon egyben a legxenofóbabb is, a város gyűlölt mindent, ami magán viselte az arab világ nyomát; és hát, ő letagadhatatlanul hordozta azt az örökséget, melyet szülei hagytak rá, akik az ötvenes években, a mexikói mozi fénykorában emigráltak Mexikóvárosba.

„Idegengyűlölet és rasszizmus mindenhol van” – mondtam neki, és meséltem a Spanyolországba bevándorló ecuadori, többségükben indián tömegekről. A spanyolok egyre szigorúbb feltételekhez kötik számukra a lakásbérlést, hisz többnyire azt állítják róluk, hogy zajosak, furcsák, koszos latinok, vagy ami éppen eszükbe jut, ráadásul előzetes bejelentés nélkül beszivárogva, tömegesen szállják meg a lakást, ahogy éppen kijön a lépés, jöhet a másodunokaöcs sógorának unokatestvére, vagy a keresztanya nagymamájának nővére (akik általában épp csak megérkeztek, és volt olyan szerencséjük, hogy a barajasi reptéren nem tették föl őket az első Quitóba tartó gépre, mint valami romlott banánt vagy madárinfluenzás csirkét), vagyis „kettő fizet, tizenkettő költözik be”, ez a rendszer. [...]

...

Tisztelői szerint, ha ő ilyen tökös, bátor legény, ha neki volt vér a pucájában, hogy meztelenül a kamera elé álljon, és nem elég, hogy fölülemelkedett az illegális bevándorlókat érő számos megaláztatáson, de olyan pornósztár vált belőle, aki az Inka birodalom, Tahuantinsuyo pálcájára tűzve, hetykén igázza le a vérbeli ibér istennőket, hogy is tagadhatnánk, hogy 29,4 centije felér egy történelmi igazságtétellel, befolyásosabb, mint egy kulturális antihős!

...

Hiába látjuk, amint misszionáriusként, helikopterben, talicskapózban, hatvannyolcasban vagy hatvankilencesben alakít, vagy ahogy elfajzott vadember módjára, kielégült arccal felmordul, nem szabad elfelejtenünk, hogy „Lovaglópálca” Quishpe érzékeny ember, és még a nehéz, bár kétségkívül örömteli munkája közben is gondol mindazokra, akik azon fáradoznak, hogy vigyék valamire az óhazában. Ezt szem előtt tartva, és talán, hogy kicsit közérthetőbbé tegye az üzenetet, elkezdett dolgozni a Ringyóhaza forgatókönyvén. A forgatásra felépítik Spanyolország jellegzetes ecuadori főkonzulátusának mását, és „Lovaglópálca” Quishpe fogja megszemélyesíteni a reménnyel telve vízumért folyamodó állampolgárt, aki – miután elutasítják – megpróbálja megkörnyékezni a gyönyörűséges konzulnőt, mégpedig azzal, aminek nem lehet ellenállni. Aztán a szenvedélyes együttlétüket rögzítő biztonsági kamera miatt mindketten kutyaszorítóba kerülnek, és új kalandok után nézve menekülőre fogják, közben üldözi őket a rendőrség, Zapatero miniszterelnök, és végül már maga Bush elnök is.

...

[...] „Te ecuadoriak szégyene… alig egy éve élsz Spanyolországban, és máris úgy beszélsz, mint a spanyolok?! Maradtál volna inkább krumplit vetni Murciában, te kibaszott fasz”, „mit gondoltál magadról, gusztustalan indián, idejössz megmutatni a fitymás pöcsödet, fene a gusztusod, szegény kislány, biztosan megfertőzted valamivel”, „a zene, az istenért, ez a zene: már csak ezért verést érdemelnének, akik ezt csinálták!”, „a következő ötven év sem lesz elég arra, hogy valami ehhez hasonló iszonyatba belefussak”, „egy töcskölő indián? Mi ez? A National Geographic?!” [...]

...

Egy bő hete kaptam meg az engedélyt Miguel Antonio Cháveztől is, de addig nem mertem a hírt föltenni, amíg nem tűnt biztosnak, hogy nem adom föl a fordítását. Újabb darabbal bővül tehát nemsokára a válogatásom a A jövő nem a miénk antológiából. Ez a szemezgetés számomra egyben hasznos eszköz is, egyre inkább meg tudom ítélni, hogy egy szöveg stílusa fekszik nekem vagy sem, könnyedén vagy nyögvenyelősen fogom fordítani. Szokás szerint következzék egy rövid életrajz az íróról.

1979-ban született az ecuadori Guayaquilban. Társadalmi kommunikáció szakon végzett, részt vett egy diplomáciai mesterképzésben. Jelenleg az Ecuadori Kulturális Államtitkárságon dolgozik.

Alapító tagja a Buseta de papel kulturális társulatnak, rendszeresen publikál online irodalmi folyóiratokban, például: Letras.s5 (Chile), Letras en Rebeldía, HermanoCerdo és Letralia (Venezuela).

Novellái, mikronovellái több latin-amerikai és spanyol antológiában is szerepelnek, 2006-ban pedig megjelent első könyve Círculo vicioso para principiantes címmel. 2007-ben a Radio France Internationale által szervezett, és számos más intézet (Párizsi Mexikói Intézet, Cervantes Intézet stb.) által támogatott Juan Rulfo díj döntőse novella kategóriában.

A napokban Córdobában, Argentínában zajló Feria del Libro nemzetközi könyvfesztivál meghívott vendége.

A fénykép forrása a Letralia.

Ismét A jövő nem a miénk projekt, Giovanna Rivero novellája. Volt szerencsém olvasni egy korábbi változatát, érdekes volt látni, hogyan fejlődött a szöveg (és hogyan nehezítette meg Giovanna a dolgomat a hozzáadott, átírt részekkel).

Amikor először olvastam a történetet, a hangulatáról egyből Bánk Zsuzsa Az úszója jutott eszembe, amit annak idején „csak úgy” levettem egy könyvespolt polcáról, megvettem és hazavittem. Azóta az elmúlt öt év egyik legkedvesebb olvasmányélménye számomra. Nem is értem, miért nem jelent még meg Bánk második regénye magyarul.

De vissza Giovanna novellájához. Nem érzem még száz százalékosnak a fordítást, de úgy döntöttem, mégis közzéteszem, legföljebb ez lesz az első olyan poszt, amelyben nem csak stikában javítgatok a publikált szövegen, hanem több változatot is olvashattok. Persze, az is lehet, hogy marad minden így, meg az is, hogy mégis stikában javítgatok majd. Persze, ha valaki tud ajánlani jóféle felelgetős, beugratós csúfolódó mondókát, tegye! Bővebben a teljes változatban, a részletek és a tovább után... (2010-01-22: Leporoltam a kötet novelláit, és végre – az index "33 nyald a seggem télen, nyáron" fórumát, meg pár másikat végigolvasva – rátaláltam az "– Ott egy pók. – Hol? – Az orrodon lóg." párbeszédre, amit be is ültettem a novellába, ezzel kicsit megtisztítva a magyar kulturális referenciáktól. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy jól tettem, de azt hiszem, a XXI. századi műfordítás inkább ebbe az irányba mozdul.)

Édes vérünk

(részletek)

...

– Amikor betöltöd a tizenegyet, elviszlek magammal – mondta az apja. Silvia mosolygott még néhány másodpercig. Biztos vagyok benne, hogy közben arra gondolt, milyen ostoba az apja, milyen reménytelenül ostoba, hogy lehet ilyen végtelenül, menthetetlenül ostoba. Sziámi gyűlölettel gyűlöltük az apját. Silvia mégis azt mondta:

– Az még soká lesz, és akkor már nem lesz kedvem.

– Ó, dehogyisnem, persze, hogy lesz kedved – Mr. Orange szeretett ellentmondani neki, felügyelni, kijavítani a válaszait. Vártam a pillanatot, amikor kijön a sodrából, ugyanis Silvia apja végül mindig kijött a sodrából. [...]

...

– Nem akarok mosolyogni – mondta Silvia, és összerezzent, miközben a szájához emelte a kezét.

– Pedig mosolyogsz – mondta Mr. Orange, és támadásba lendült a villámaival. – Simítsd már ki a hajad az arcodból! Gyerünk, kislányom, ne mozogj, nézz rám!

Silvia mégis rám nézett, és intett a kezével. De én már nem akartam többet grimaszolni, és a szemfogaimat mutogatni. Zavart a napfény. Lehet, hogy az ostoba Mr. Orange nem is sejtette, hogy sziámi gyűlöletünk egyik pillanatról a másikra,egy sóhajtásnyi idő alatt képes veszélyes vámpírrá változtatni bennünket? Szinte semmit sem tudott rólunk Mr. Orange. Milyen ostoba is volt Mr. Orange.

...

Ha az apja végre eltakarodna a krémszínű, dohányszagú mellényével együtt, felvennénk a vörös parókákat, és álneveken szólítanánk egymást. Silvia nem Silvia lenne. Szerette, ha Susanának hívjuk. Ez történne, biztos voltam benne, csak a szemünket kell becsuknunk, hogy végre vége legyen ennek a pillanatnak. Becsukni a szemünket, foszforeszkáló csillagokat és csigavonalakat képzelni magunk elé, amilyeneket a képregényekben látni az üvöltő hősök körül.

...