A Körkép egyike a régi, nagy antológiatriónak (a Szép versek és a ma már szünetelő Rivalda - 2010-10-25: és majd elfelejtettem: az Égtájak, innentől antológianégyes - társaságában), de most nem róla lesz szó. A híreket olvasgatva, vagy nem is tudom, talán Antonio Ortuño facebook eseményei között láttam először, hogy a londoni székhelyű, 1979-ben újraalapított Granta folyóirat kiadója pályázatot hirdetett, és mindenféle rejtélyes zsűrizési folyamat végén párhuzamos, angol-spanyol nyelven megjelenő antológiát (pontosabban a folyóirat őszi számát) ad ki, a(z általuk) legjobb(nak tartott) 22 spanyol nyelven író fiatal (35 évnél nem idősebb) szerző részvételével.

Az egészet rendkívül szórakoztató és misztikus módon adják elő, az október elsejei sajtótájékoztatóig nem lehet tudni (azaz titkos), hogy ki a 22 kiválasztott. A könyv természetesen a Frankfurti Könyvvásáron is ott lesz (40.000[!] példányban jelenik meg az angol, 10.000 pldányban a spanyol nyelvű kiadás). A lepel lehullásának pillanatát élőben közvetíti az Avión de papel kulturális tévé. Holnap, pontban délben. Én nézni fogom. :)

Megvan a lista (2010-10-01), akadnak ismerős nevek: Andrés Barba, Spanyolország; Oliverio Coelho, Argentína; Federico Falco, Argentína; Pablo Gutiérrez, Spanyolország; Rodrigo Hasbún, Bolívia; Sonia Hernández, Spanyolország; Carlos Labbé, Chile; Javier Montes, Spanyolország; Elvira Navarro, Spanyolország; Matías Néspolo, Argentína; Andrés Neuman, Argentína; Alberto Olmos, Spanyolország; Pola Oloixarac, Argentína; Antonio Ortuño, Mexikó; Patricio Pron, Argentína; Lucía Puenzo, Argentína; Andrés Ressia Colino, Uruguay; Santiago Roncagliolo, Peru; Samanta Schweblin, Argentína; Andrés Felipe Solano, Kolumbia; Carlos Yushimito, Peru; Alejandro Zambra, Chile

Azt mondják, az emberek nem olvasnak antológiákat, ahogy persze azt is mondják, hogy novellát sem. (A múlt héten olvastam egy interjút a Páginas de Espuma kiadó vezetőjével. Ne tévesszen meg benneteket a nyolcvanas éveket idéző honlap, a kiadó '99-ben indult, csak novelláskötetekkel és antológiákkal foglalkozik, és folyamatosan növekvő ismertségét folyamatosan növekvő eladások kísérik. Működik.) A műfordító viszont olyan fajta, hogy kifejezetten vonzzák az antológiák, ezeket olvasva próbál meg véleményt formálni. Szóval félig-meddig én is képben vagyok, miféle latin-amerikai antológiák születnek mostanában (persze nem a retrospektív vagy tematikus antológiák érdekelnek, és most csak a próza). Gondolok a spanyolul nem beszélő olvasókra is, nekik is ajánlok:

• Angol. A már említett Granta válogatás mellett a jövőből is jó szívvel ajánlhatok egy antológiát, A jövő nem a miénk ugyanis 2012-ben, az Open Lettre Books kiadásában fog megjelenni az Egyesült Államokban. Nem biztos, hogy egyszerű lesz beszerezni, de minek is, ha meglesz magyarul. :) Amúgy a Zoetrope tavaly tavaszi száma is hasznos lehet.
• Magyar. Ennél nincs is egyszerűbb, Jön A jövő nem a miénk magyarul is, 2011 áprilisában a JAK-L'Harmattan kiadásában. (Addig pedig itt van ez.)
• Francia. A bicentenáriumi év a franciákat is megmozgatta, a Gallimard adott ki szeptemberben Les bonnes nouvelles de l’Amérique latine címmel kimerítő antológiát. De néhány éve a Michalon is kiadott egy gyűjteményt Quand elles se glissent dans la peau d'un homme címmel.
• Szerb. Otkacene price, 2008-ból a Geo Poetika kiadótól.
  
• Német. Meglehetősen alapos válogatás a legfrissebb német nyelvű antológia is, Schiffe aus Feuer, Fischer kiadó.
• Spanyol. Itt persze nagy a választék, az angol és magyar pontokban említett antológia hamarosan világszerte hozzáférhető lesz spanyolul (miután Argentínában, Bolíviában és Chilében szép eladásokat produkált). A Páginas de Espuma Pequeñas resistencias sorozata az ötödik kötettel véget ér, érdekes lehet még tőlük a Por favor sea breve 2 című hiperrövid egyperces-antológia. Jóval kisebb visszhangja volt, de kíváncsi vagyok a perui kiadású Asamblea portátilra is. Ha már Argentína idén mindenféle könyves fesztiválok díszvendége, a szintén szép pályát bejárt, de csak argentin szerzőket fölsorakoztató La joven guardia is jöhet. Már a tematikus antológiák határát súrolja, de a Salto de Página Perturbaciones című, az aktuális spanyol fantasztikus irodalmat tárgyaló kötete is érdekel. Utolsónak pedig dobjuk a kupacra a Bogotá 39 vaskos szöveggyűjteményét.

Persze gondolom van még egy tucat tematikus antológia, Beatles-, állatmesés vagy noir-novellákkal, de azért ennyi antológia már megfekszi az ember gyomrát, kell néha egy egy nagyregény vagy verseskötet is. Meg kutyaházat is kell építeni valamikor...

A Műhely idei tematikus számának, ha jól számolom, ötödik számbemutatója lesz holnap az Írószövetség Bajza utcai székházában. Öröm látni, kik olvassák a lapot, kiknek van véleménye róla, a szerzők között is találni mértékadó alkotókat, akármit is jelentsen ez. Az idei Vonatos számba egy novellafordításom mellett egy vesfordítás is bekerült, ez a leghosszabb Rodríguez Núñez vers, amit a kubai költőtől eddig fordítottam.

De nem a leghosszabb, amit írt, egy ideje szakított a korai kompakt és tematikus verseivel, és több mint ezer soros, jóval absztraktabb költeményeket ír. Eddig még nem vágtam bele, de szeretnék választani egyet a közeljövőben, csak legyen, aki megjelenteti... Szóval a vers nem mai, a fordítás sem az, legalább egy éve készült el, de az is lehet, hogy másfél is megvan.

Vonatok

hát így szaladt az álló vonat
Pablo Neruda

Mióta hajnalként hasadtam
véletlenségből a halálra
                                           bőszen
s csak az én kedvemért
az összes vonat fütyül

Gyermekkorom cukorvonatait látom
fakockák a verandán zsinórra fűzve
csikorognak a síneken
                                         miket a kótyagosan lomha
meztelen csigák hagytak
gurulnak a romlatlanság útján
ahogy fekete galambok
                                          járnak az égbolton
min édes villámok cikáznak
hangyák csemegéi

Messzire vitt egy vonat attól a dombtól
ahol ma nem áll a házam
– piszkosszürke színű kutya sem ugat rám
nincs ott asztalos nagyapám
sőt nagyanyám sem konok tűjével kezében –
csupán anyám tekintete
sült banánt idéző illat
                                       hamu- és hagymaszag
széllelbélelt öcsém
gyötrődéstől és téli fagyoktól megvénült deszkák
csokornyi művirág
                                egy rádió rajta nevemmel
és pókkal viaskodó ördöglovacska

Pedig még
                    kilencszázhetvenben is
hibbant fékező voltam
                                       sosemlesz masinisztája
esőfüggönytől felgyújtott reflektorral
hajnalok hajnalának igéző árnyait
megrontó holdkóros vonatoknak
Útra keltem amikor csillagok hullottak szemembe
mikor találkoztak a párhuzamosok
messze
              a végtelenben
                                        – tisztán harmattól
halottvirrasztások és hidak rámragadt porától

Később vonatokra szálltam
s ők mindig elvittek
                                   hol várt rám
                                                        csontjaim helyett a nap
januártól decemberig tartott rajtuk a tavasz
hullámot cseréltem el dombon tanyázó felhőre
fény helyett jöttek a kövek
                                             a víz hangját váltotta a csönd
a düledezve pusztuló
                                      ronda
                                                 és koszos állomást
pedig a híres
                        Remény Pályaudvara

Nem oly rég a szerelemtől
választott el egy vonat
– mégis
               meg kellett
                                   köszönnöm neki a kis öblöt
mit kocsonyásra dermesztett
a szendergő hajók fénye
őket már elkerülik a lidérces álmok
Aztán ott volt még a pálma
a traktorral épp csak felhorzsolt vörös talaj fölött
egy kerek ház mellette tavacska
                                                         és virágzó nádasok
egy kócsagon fönnakadt szögesdrótkerítés

És most ez a vonat
És most ez a vonatgyorsnak nem mondható
közelít a városhoz velem
hol tajtékesküvőim voltak
Utasként a resti vagonban
                                               barna sört kortyolok
csokoládétojás
aranybarnára sült szívek
                                            ropognak fogaim között
a magány kenyere
A városban vár rám egy nő
és a nőben
                    egy gyerek

Kifut az utolsó vonat is egy nap
Áttetsző lesz minden kocsi
némán és füst nélkül gurul majd
                                                           fantomkerekein
Biztosan tudom
                            Én leszek egyetlen utasa
Letelepszem a helyemre
                                             füttyentek élesen
Ezzel visszafizetek mindent amit kaptam
az átkozott vonatoktól

Mióta leszállt az éjszaka
kényszerűségből az életre
                                               lágyan
s csak az ő kedvéért
az összes vonat fütyül

María Isabel Borrerónak

Képnek legszívesebben Szász János Woyzeckjéből választottam volna egyet, de talán ez a vers mégsem olyan sötét. Így megint egy szabadon válogatott fotó az illusztráció.

Pontosan a múlt héten, kedden lett volna 90, ahogy a Lazarillo.hu meg is emlékezett róla (I., II.). Azért húztam-halasztottam ezt a posztot, mert azt reméltem, hogy sikerül valami kis szöveget fordítanom Benedettitől a héten. De az egészen rövid mikronovellái között nem találtam olyan jókat, mint az eddigi kettő volt. Hosszabbat fordítani most nem volt időm, verset összecsapni meg nem volt kedvem. Marad a hír.

Az évforduló napján Biografía para encontrarme címmel posztumusz Benedetti verseskötet jelent meg, 62 kiadatlan verssel, az A imagen y semejanza című novelláskötet pedig 80 új novellát tartalmaz. Alapítottak egy az író nevét viselő uruguayi témájú esszédíjat is. Nem tudom, nyomtatott folyóirat megemlékezik-e itthon az évfordulóról. Mindenesetre van várakozó novellám egy szerkesztőségben, meglátjuk... A szerkesztők munkája sem egyszerű, gondolom.

Annak idején azt terveztem, hogy a 90. évfordulóra sikerül novelláskötet megjelentetni magyarul, és mivel egy spanyol fordítástámogatói pályázat kiemelten díjazza az évfordulós projekteket, azt gondoltam, verhetetlen pályázati anyag készülne, ha egyúttal a 60 éve kiadott Haladék is megjelenne. Sajnos mindez nem valósult meg, és utólag nem vagyok benne biztos, hogy szerencsés volt a regényt is a pakliba keverni (elvonta a kiadói szerkesztők figyelmét a novellákról). Továbbra is azt mondom, hogy Bendetti novellái között egy vastag kötetnyi egészen kiváló van, függetlenül attól, hogy mit gondolunk a regényeiről, a költészetéről (vagy a többi novellájáról). Mindenesetre folyamatosan azt hallom, hogy egy novelláskötet eladhatatlan, regény kell (szóval lehet, hogy önállóan a novellaválogatás nem lett volna nyerő ötlet egyetlen kiadónál sem). Nem tudom, lesz-e így valaha magyar kötet. Pedig a pályázati pénzzel már egy szimpla kiadás is nyereséges lehetne egy kiadónak. Amellett persze remek olvasnivaló születne. Addig is, maradnak a folyóirat-megjelenések, lesz még Benedetti novella...

Régóta szeretem a Kalligramot. Tetszik a pozsonyi/budapesti lap szerkesztői fölfogása. Mindig vannak új dolgok, fiatal szerzők, ismeretlen külföldi irodalom, ráadásul tetszett a lap kaotikusan egységes arculata is, a távolságtartása a fehér papír, fekete betű világtól. Tavaly Mészáros Sándor vette át a főszerkesztői feladatot Németh Zoltántól, és a lap jobb, mint valaha.

És régóta gondolkodtam, mi lehet az, ami befér a Kalligramba a fordításaim közül. Végül a 32 éves argentin Samanta Schweblin lett a tökéletes választás. A Nyitott Könyvműhelynél október elején megjelenő novelláskötet címadó novellája olvasható a 62-67. oldalon, míves madárkoponyák és -csontok illusztrálják. A könyv végül A madárevő címet kapta, itt még Madarak a szájban címen szerepel.

Mondanom sem kell, vannak még érdekességek a szeptemberi számban, de most csak egy szintén argentin vonatkozású recenziót emelnék ki. (Schweblint egyébként a kritikusok úgy emlegetik, mint az argentin kisprózairodalom hagyományainak legtehetségesebb folytatóját.) Szóval, a kritika rovatban Menczel Gabriella ír Julio Cortázar két regényéről, pontosabban inkább csak a 62/Kirakósjátékról. (A Sántaiskoláról ajánlom pl. Zelei Dávid recenzióját.) Ugyan lezárult a L'Harmattan Cortázar életműsorozata, de náluk is vannak, jönnek érdekes új darabok.

Carlos Castán Mario Vargas Llosa NH díjat kapott. Ez is az elmúlt hónapok híreinek földolgozása során derült ki számomra. Ez a legnagyobb pénzdíjjal járó elismerés a novellisták számára spanyol nyelvterületen, idén 13. alkalommal osztották ki. Castán a 2008-ban megjelent Sólo de lo perdido című kötetéért kapta a díjat. Vonzanak a novellisták, Castántól is fordítottam már, most ez következik.

A Műhely tematikus számába készült fordítás sem mai darab (itt-ott érzem is). Nagyon szép novella, gyönyörű nyelvezettel és képekkel, tényleg öröm volt fordítani. Egy vonatos antológiában találtam rá (kettőt is végiglapoztam, és nem nagyon volt ilyen színvonalú munka a többi novella között), de a Frío de vivir című könyvében jelent meg először. A kötetet németül is kiadták.

Miután elkészült a fordítás, rájöttem, hogy a "spanyol MÁV", a RENFE minden évben kiír egy pályázatot vasúti témájú novellák (vagy mikronovellák) írói számára, lehetett volna a díjazottak közül is válogatni. Bár nincs "spanyol Volán", létezik a közúti közlekedéssel kapcsolatos rendszeres irodalmi pályázat is, ha jól emlékszem az ALSA csoport támogatja.

Hólepte peron

(részlet)

...

A vasúttársaságok folyamatosan, már a Union Pacific óta próbálják visszaszorítani az ehhez hasonló megmagyarázhatatlan jelenségeket. Titokban, ügyelve arra, hogy ne keltsenek pánikot, sorban fölszámolták közülük azokat, amelyekről eldugott elefántcsonttornyokban végzett komoly kutatások alapján bebizonyosodott, hogy kiküszöbölhető apróságokon múlnak. Így, miután egyes anyagokat másokkal helyettesítettek, elkerülték a kísértetvárosokat, rendszeresen összekutyulták a menetrendet, megszentelték a gyártósorról legördülő mozdonyokat, és a forgalomban bevezették a hirtelen gyorsítást és fékezést, sőt a váratlan irányváltásokat, sikerült megszüntetniük a leglátványosabb furcsaságokat, alig néhány túlélő maradt, és ezek is csak hébe-hóba bukkannak föl, kivételek, melyek erősítik a józan ész diktálta szabályokat, de ennek megfelelően mindig lesznek olyan utasok, akik, ha ép bőrrel akarnak visszatérni rövidke útjukról Leganésből, jobban teszik, ha inkább hajóra szállnak. Mindenesetre lássuk be, annyi év után már kevéssé valószínű, hogy napjainkban komancsok támadjanak meg minket egy vonaton, vagy a cár postájával kapcsolatos kalandba keveredjünk.

...

Nem tudom, hogyan keletkeznek, sem hogy milyen gondolat ül ki elsőként az arcukra, hogy külsejüket megelőző századok halottaitól kölcsönzik-e, esetleg szimfóniáktól, ahogy azt Segriá gyanította, vagy talán rég elfelejtett festményekről. Azt viszont tudom, hogy nem születnek, iskolába sem járnak, hogy a nyelv, amit beszélnek hamis, csak megjátsszák a magányt, hiszen nem ismerik az élet drámáját, emlékeik homályosak és oly megfoghatatlanok, mint maguk az árnyak, melyek közt elillannak. Hús-vér emberek, de nem vár rájuk ravatalozó; nevetnek, de boldogságuk értelmetlen, mert semmit sem tudnak a fájdalomról, soha senki nem ríkatta még meg őket, soha nem merültek még feledésbe. Nem vagyok őrült. Én sem tagadom, hogy egy hétköznapi vonaton az utasok többsége olyan, mint maga vagy én, emberek, akik az egyik városból a másikba utaznak egy kis levegőváltozásért, temetésekre igyekeznek, szerelmeket akarnak megmenteni, vagy sürgős üzleti ügyekben járnak el. [...]

...

[...] Abban a pillanatban a vonat csikorogva fékezni kezdett, és végül megállapodott. Ő pedig mozdulatlanná dermedt a látványtól, ami fogadta: a hólepte peronon – úgy látta, hogy egy kis faluhoz tartozó megálló lehet – ott állt magában egy fekete ruhás nő, szelíden mosolyogva a nevén szólította, és várta, hogy leszálljon. Az arca lélegzetelállítóan gyönyörű volt. Azonnal tudta, hogy időtlen idők óta ismeri a nőt, hiszen öröktől fogva ő volt álmai asszonya, pontosabban álmai asszonyai, mert mindegyikük ott volt, egyszerre, abban a nőben. Aki gyengéden beadta neki a kanalas orvosságot, amikor beteg volt; aki éjszaka átmászott a laktanya kerítésén, hogy mellé bújhasson a priccsén; aki mániákusan repülőkre szállt, hogy láthassa őt; aki megőrült érte, és csak azokat a ruhákat hordta, amelyeket magányos sétáin ő választott neki a kirakatokból; a nő, aki, mivel nem létezett, az egész életét egy nyomorult, sivár pusztasággá változtatta. Külsőre egy kicsit emlékeztette az első szerelmére, de az arcvonásai lágyabbak és nemesebbek voltak, valószerűtlenebb, magasabb volt, lényegesen szebb. Nem, másmilyen volt, mint az első szerelme, olyan volt, mint az első szerelmének éneke, ő volt az a keringő.

...

Jó lenne még több Castánt olvasni, aztán meggyőzni egy kiadót, hogy válogassunk, és pályázzunk vele. Persze, ha a többi írása is ilyen erős. Bízom benne, hogy az.