Remélem mindenki megbocsátja nekem a bejegyzés nagyszájú címét. Természetesen A jövő nem a miénk antológiára rímel. Legutóbb még arról írtam, hogy: "Ha lesz spanyol fordítástámogatás (messze nem biztos), akkor egyértelmű, hogy lesz könyv."

Lett. A hivatalos eredmények még nincsenek kint a pályázat honlapján, de a spanyolok állítólag megadták a kért támogatást. Ez a legfontosabb. Szívesen beszámolnék egyéb támogatásteremtő sikerekről is, de ilyenek nincsenek, vagy erősen feltételesek. Ami a legszomorúbb, hogy például a Budapesti Cervantes intézet nem is reagált a levelemre. Így vagy úgy, várhatóan a 2011-es Könyvfesztiválra készül el a kötet. Lehet vágni a centit!

Az antológia angol fordítása és "amerikai" kiadása éppen most tart ott, ahol mi jártunk áprilisban: van érdeklődő kiadó, de támogatás nélkül nincs könyv. Ott is a fordító a projekt motorja. Kíváncsi vagyok, mennyi idő alatt sikerül előtermteni az alapokat.

A híreket olvasgatva találtam egy érdekes rendezvényt, ami ráadásul több szálon kapcsolódik az antológiához. A madridi Casa de América (július 21. és 25. között) harmadik alkalommal szervezett konferenciát az új iberoamerikai elbeszélők számára. Öt kerekasztalbeszélgetésen öt témát érintettek:

• Nemzeti és nemzetközi könyvterjesztés. Mítosz vagy valóság?
• Blogdiktatúra
• Új műfajok vagy új mondanivaló?
• Transznacionalizáció és extraterritorialitás (talán nemzetváltás és nemzeten kívüliség lehetne)
• Létezik új politikai irodalom Latin-Amerikában?

A kérdésekről olyan 1975 után született írók beszélgettek, mint Samanta Schweblin, Rodrigo Hasbún, Andrés Barba, Santiago Nazarian vagy Tryno Maldonado. Sajnos a videók közül csak a rövideket sikerült eddig megnéznem, a többit valemilyen technikai malőr miatt még nem. Elhangzik néhány érdekes, például az antológia létjogosultságát is érintő gondolat is.

Mostanában sokat dolgoztam, sajnos nem igazán jutott időm rá, hogy a híreket kövessem. A héten neki is álltam bedarálni azt a párezer blogbejegyzést és újságcikket, amit nem olvastam az elmúlt másfél hónapban. Találtam rögtön egy érdekeset, a Revista eñe két hónapon keresztül tartó pályázatot hirdetett, "Mobilirodalom" címmel.

Egy telefonszámon fogadták a legföljebb 480 karakter hosszú mikronovellákat, és minden héten 300 euróval jutalmazták a legjobbat. A zsűri tagjai ismerősek lehetnek a blogról is: Andrés Barba, Andrés Neuman (aki maga is alkot remek hiperrövideket), és a lap főszerkesztőnője, Camino Brasa ítélkezett.

A nyolcadik héten a szakaszgyőztesek között is fölállítottak egy sorrendet, az első helyezett pedig 3000 euróval lett gazdagabb. Összesen 12.415 pályázat érkezett, az összes olvasható a folyóirat honlapján. A győztes egy maña, a zaragozai Patricia Esteban Erlés lett, egy cím nélküli egysorossal. (Még :) nem olvastam mindet, de a díjazottak között akad egy-két egész jó. Ez pedig a díjnyertes:

Milyen kicsi a kezed, mondta a nő – némi csalódottsággal a hangjában – a gyilkosának.

Valamelyik nap azon gondolkodtam, hova is lett júniusban a pénzem, aztán eszembe jutott, hogy könyvre költöttem. Nem csak a könyvhéten, hanem rendeltem is, vagy negyvenezerért, ami persze nem olyan sok, ha messziről hozzák a könyvet. Vannak remek argentin könyvesboltok, például a Librería Santa Fe (három nap alatt itt a pakk, és a szállítási költség sem annyira magas), de most sok könyvet kerestem egy helyen, egy spanyol bolt lett a vége.

Mert hiába írom én, hogy olvasni a legjobb egy kompakt elektronikus eszközön, vásárolni rá nem könnyű, és az ember egy idő után már szégyelli az író barátait zaklatni mindenféle pdf-ekért meg word doksikért. (Meg azt is szégyelli, hogy a kölcsönkönyveit sem nyitotta még ki, pedig szeretné.) Szóval az egyik könyv Giovanna Rivero Spanyolországban megjelent novelláskötete volt (a másik Schweblin spanyol kötete, ebből kiderült, hogy valószínűleg rossz kéziraton dolgozom, ezen is elgondolkodtam, de erről majd máskor), Giovanna jó, ezt eddig is sejtettem, a könyv is tele van izmos novellákkal, letisztult stílus, feszültség, szexualitás. A novellák közül kettő jelent meg magyarul, és ez itt A jövő nem a miénk antológia darabja is lesz. Jó lenne egy önálló kötet is, idővel.

Egyforma ágyak

(részlet)

...

A mellbimbói két hervadt virág, egy rég elvesztett csata emlékét idézték. Bánatos mellbimbók. Mindennek dacára, a kínzó szerelem dacára az én mellbimbóim vidám mellbimbók voltak. Mindig szerettem fehér pólóban járni, hogy bárki láthassa a mellbimbómat. A szüleimnek ez sem tetszett. A fiatal lányok nagylelkűségét sosem nézték jó szemmel, bajba keverednek, mondták, és az MTV valahogy nekik adott igazat. Madonnának sem volt később még egy akkora slágere, mint a Like a Virgin, szép lassan minden elrohadt.

...

– Már nem szoptattam a kislányt, amúgy is elapadt a tejem – mondta a nő, aki hagyta meghalni a lányát. Van, aki hagyja meghalni a gyerekeit, szanatóriumba zárja őket, ahol kinyújtott kezükbe tonnaszám döntik a Haloperidolt, aztán bámulják az elmosódott plafont, csípőjük nekiütközik a falaknak, vérömlenyeket rajzolnak a csuklójukra, mert egy láthatatlan szadista azt mondta neked, hogy nem szeret. Vérzik az ínyed, mert a fehérruhás csajok soha nem segítenek megmosni a fogad. Ez a nő hagyta meghalni a lányát.

– Epilálni akarok – mondtam. Semmi mást nem akartam jobban a világon, mint szőrteleníteni a hónom alját. Egy darab abból a bizonyos méltóságból.

Van egy hely, ahova nem akarok elutazni. Franciaország biztosan szörnyű, mindenki olyan büdös. Kislánykoromban arról álmodoztam, hogy egyszer elmegyünk Disneylandbe, valószínűleg a szobatársam halott kislánya is álmodozott arról, hogy elmennek Disneylandbe. A Disney-ben – azt mondják – fölülsz a hullámvasútra, és égnek emeled a kezed, hogy jobban tudj sikítani. Én úgy szeretnék sikítani, ahogy a reklámokban, ne mondja nekem senki, hogy: figyelj, szőrös a hónaljad!

...

A sok munka miatt idén is megfeledkeztem a Goldenblog nevezési határidejéről, nem fog az egekbe szökni a látogatottságom most sem. Persze lehet máshogy is látogatottságot növelni, az egyik mód az offline publikáció. Egy időben ábrándoztam arról, hogy egy-egy megjelenés után figyelem, mennyivel ugrik meg a keresések (a keresve idetalálók) száma, vagyis a verset, novellát, akármit olvasó közönség mennyire lelkesedik föl, milyen lendülettel kezd érdeklődni az adott szerző iránt.

Most erről nem tudok beszámolni, mert a Parnasszus XVI. évfolyamának II., nyári száma (legalábbis az Írók Boltja katalógusa szerint) nem került még a boltokba, a kezembe viszont, nagy örömömre, igen. A lap viszonylag stabil blokkokból építkezik, a "centrumban" és a "redivivus" mellett az "átjárás" is állandó rovat, ebben egy idegen nyelven író költő életművébe adnak betekintést, a fordításokat pedig rendszerint egy műhelytanulmány kíséri.

A mostani számban ez a költő Víctor Rodríguez Núñez lett. A 90-98. oldalon hat, korábban máshol meg nem jelent verse mellett pedig helyet kapott egy interjú is, ahogy a címlap tudósít, ezt is én követtem el. Előbb-utóbb majd egy személyes interjúra is sort kerítünk, talán egy könyvbemutatón.

Víctor költészete „öntörvényű de nem érthetetlen, szerepvállaló de nem politizáló, szubjektív de nem bizalmaskodó, pontosan felépített de nem áthatolhatatlan, beszédes de nem közönséges, lírai de nem ahistorikus, párbeszédet nyitó de nem csevegő, kubai de nem jellegzetesen kubai, nyitott a világra de nem globalizált.”

Az említett blokkok mellett bemutatkozik vagy másféltucat fiatal költő is a számban, ettől is egészen érdekes a mostani Parnasszus.

Most már talán nem tudom elkiabálni, lesz könyv idén. Hogy is mondjam, nem első nekifutásra. Amikor a korábbi tervekről szó esett vagy egyezkedtünk, nem is ismertem még Samanta Schweblint. (A korábbi tervek azóta vagy megbuktak, vagy várnak.) A jövő nem a miénk papírkiadásában olvastam először, egy bő éve. Szokatlan volt. Aztán az idei frankfurti argentin díszvendégség apropóján kiírtak egy fordítástámogatói pályázatot, volt érdeklődő kiadó, pályáztunk, megítélték. Szeptember 30-ig kell kiadniuk a novelláskötetet.

Addig is pár novella biztosan megjelenik majd folyóiratokban. A hétvégén egy pillanatra azon is elgondolkodtunk, milyen lenne egy könyvbemutató, amin argentin borokat is lehetne kóstolni. Jó lenne, persze. :) Tehát, kiről is van szó:

Buenos Aires-i írónő. Az egyik legérdekesebb és legegyénibb stílusú kortárs írónak tartják Argentínában és Latin-Amerikában. A kritikai fogadtatása egyértelműen pozitív (referenciaként Cortázart, Buzzattit, David Lynch-et emlegetik leginkább), az olvasói visszhangok megoszlanak az értetlentől a rajongóig.

Samanta Schweblin távolságtartó novelláit persze nem is könnyű szeretni: szinte kivétel nélkül hiányérzetet hagynak az olvasóban, gyakran lehangolók, szokatlanok vagy akár abszurdak, hétköznapian fantasztikusak, hipnotikusak, és időnként felkavarók. Szereplői sodródó, passzív, várakozó emberek, akik alkalmazkodnak, kivárnak, csak kivételes esetben irányítják a cselekményt és a sorsukat.

2001-ben első novelláskötetével (El núcleo del disturbio [A zavar forrása]) elnyerte az argentin Fondo Nacional de las Artes első díját, és a Certamen Nacional Haroldo Conti novellapályázatának nyertese volt. Második novellaválogatása (La furia de las pestes [Mint a dühöngő pestis]) 2008-ban a nagy múltú nemzetközi Premio Casa de las Américas első díjasa volt. Novellái megjelentek spanyol, argentin és perui antológiákban, folyamatosan jelen vannak latin-amerikai folyóiratokban. Fordították angol, francia, olasz, német, svéd és szerb nyelvre. A második kötete Kuba után megjelent Peruban, Argentínában, Mexikóban, Spanyolországban, Németországban, Olaszországban és Magyarországon. 2010-ben a londoni székhelyű Granta folyóirat a 22 legjobb 35 évesnél fiatalabb spanyol nyelven alkotó szerző közé választotta.