Carlos Castán Mario Vargas Llosa NH díjat kapott. Ez is az elmúlt hónapok híreinek földolgozása során derült ki számomra. Ez a legnagyobb pénzdíjjal járó elismerés a novellisták számára spanyol nyelvterületen, idén 13. alkalommal osztották ki. Castán a 2008-ban megjelent Sólo de lo perdido című kötetéért kapta a díjat. Vonzanak a novellisták, Castántól is fordítottam már, most ez következik.
A Műhely tematikus számába készült fordítás sem mai darab (itt-ott érzem is). Nagyon szép novella, gyönyörű nyelvezettel és képekkel, tényleg öröm volt fordítani. Egy vonatos antológiában találtam rá (kettőt is végiglapoztam, és nem nagyon volt ilyen színvonalú munka a többi novella között), de a Frío de vivir című könyvében jelent meg először. A kötetet németül is kiadták.
Miután elkészült a fordítás, rájöttem, hogy a "spanyol MÁV", a RENFE minden évben kiír egy pályázatot vasúti témájú novellák (vagy mikronovellák) írói számára, lehetett volna a díjazottak közül is válogatni. Bár nincs "spanyol Volán", létezik a közúti közlekedéssel kapcsolatos rendszeres irodalmi pályázat is, ha jól emlékszem az ALSA csoport támogatja.
Hólepte peron
(részlet)
...
A vasúttársaságok folyamatosan, már a Union Pacific óta próbálják visszaszorítani az ehhez hasonló megmagyarázhatatlan jelenségeket. Titokban, ügyelve arra, hogy ne keltsenek pánikot, sorban fölszámolták közülük azokat, amelyekről eldugott elefántcsonttornyokban végzett komoly kutatások alapján bebizonyosodott, hogy kiküszöbölhető apróságokon múlnak. Így, miután egyes anyagokat másokkal helyettesítettek, elkerülték a kísértetvárosokat, rendszeresen összekutyulták a menetrendet, megszentelték a gyártósorról legördülő mozdonyokat, és a forgalomban bevezették a hirtelen gyorsítást és fékezést, sőt a váratlan irányváltásokat, sikerült megszüntetniük a leglátványosabb furcsaságokat, alig néhány túlélő maradt, és ezek is csak hébe-hóba bukkannak föl, kivételek, melyek erősítik a józan ész diktálta szabályokat, de ennek megfelelően mindig lesznek olyan utasok, akik, ha ép bőrrel akarnak visszatérni rövidke útjukról Leganésből, jobban teszik, ha inkább hajóra szállnak. Mindenesetre lássuk be, annyi év után már kevéssé valószínű, hogy napjainkban komancsok támadjanak meg minket egy vonaton, vagy a cár postájával kapcsolatos kalandba keveredjünk.
...
Nem tudom, hogyan keletkeznek, sem hogy milyen gondolat ül ki elsőként az arcukra, hogy külsejüket megelőző századok halottaitól kölcsönzik-e, esetleg szimfóniáktól, ahogy azt Segriá gyanította, vagy talán rég elfelejtett festményekről. Azt viszont tudom, hogy nem születnek, iskolába sem járnak, hogy a nyelv, amit beszélnek hamis, csak megjátsszák a magányt, hiszen nem ismerik az élet drámáját, emlékeik homályosak és oly megfoghatatlanok, mint maguk az árnyak, melyek közt elillannak. Hús-vér emberek, de nem vár rájuk ravatalozó; nevetnek, de boldogságuk értelmetlen, mert semmit sem tudnak a fájdalomról, soha senki nem ríkatta még meg őket, soha nem merültek még feledésbe. Nem vagyok őrült. Én sem tagadom, hogy egy hétköznapi vonaton az utasok többsége olyan, mint maga vagy én, emberek, akik az egyik városból a másikba utaznak egy kis levegőváltozásért, temetésekre igyekeznek, szerelmeket akarnak megmenteni, vagy sürgős üzleti ügyekben járnak el. [...]
...
[...] Abban a pillanatban a vonat csikorogva fékezni kezdett, és végül megállapodott. Ő pedig mozdulatlanná dermedt a látványtól, ami fogadta: a hólepte peronon – úgy látta, hogy egy kis faluhoz tartozó megálló lehet – ott állt magában egy fekete ruhás nő, szelíden mosolyogva a nevén szólította, és várta, hogy leszálljon. Az arca lélegzetelállítóan gyönyörű volt. Azonnal tudta, hogy időtlen idők óta ismeri a nőt, hiszen öröktől fogva ő volt álmai asszonya, pontosabban álmai asszonyai, mert mindegyikük ott volt, egyszerre, abban a nőben. Aki gyengéden beadta neki a kanalas orvosságot, amikor beteg volt; aki éjszaka átmászott a laktanya kerítésén, hogy mellé bújhasson a priccsén; aki mániákusan repülőkre szállt, hogy láthassa őt; aki megőrült érte, és csak azokat a ruhákat hordta, amelyeket magányos sétáin ő választott neki a kirakatokból; a nő, aki, mivel nem létezett, az egész életét egy nyomorult, sivár pusztasággá változtatta. Külsőre egy kicsit emlékeztette az első szerelmére, de az arcvonásai lágyabbak és nemesebbek voltak, valószerűtlenebb, magasabb volt, lényegesen szebb. Nem, másmilyen volt, mint az első szerelme, olyan volt, mint az első szerelmének éneke, ő volt az a keringő.
...
Jó lenne még több Castánt olvasni, aztán meggyőzni egy kiadót, hogy válogassunk, és pályázzunk vele. Persze, ha a többi írása is ilyen erős. Bízom benne, hogy az.
Teljes változat és eredeti (PDF-ben): 
Carlos Castán: Hólepte peron
Carlos Castán: Andén de nieve. In Carlos Castán: Frío de vivir. Emecé, Buenos Aires, 1997
Az illusztráció adambowie képe: Snow (6 of 23).
Ha tetszik, ajánld a 
TurulMeme-en!
