A Műhely idei tematikus számának, ha jól számolom, ötödik számbemutatója lesz holnap az Írószövetség Bajza utcai székházában. Öröm látni, kik olvassák a lapot, kiknek van véleménye róla, a szerzők között is találni mértékadó alkotókat, akármit is jelentsen ez. Az idei Vonatos számba egy novellafordításom mellett egy vesfordítás is bekerült, ez a leghosszabb Rodríguez Núñez vers, amit a kubai költőtől eddig fordítottam.
De nem a leghosszabb, amit írt, egy ideje szakított a korai kompakt és tematikus verseivel, és több mint ezer soros, jóval absztraktabb költeményeket ír. Eddig még nem vágtam bele, de szeretnék választani egyet a közeljövőben, csak legyen, aki megjelenteti... Szóval a vers nem mai, a fordítás sem az, legalább egy éve készült el, de az is lehet, hogy másfél is megvan.
Vonatok
hát így szaladt az álló vonat
Pablo NerudaMióta hajnalként hasadtam
véletlenségből a halálra
bőszen
s csak az én kedvemért
az összes vonat fütyül
Gyermekkorom cukorvonatait látom
fakockák a verandán zsinórra fűzve
csikorognak a síneken
miket a kótyagosan lomha
meztelen csigák hagytak
gurulnak a romlatlanság útján
ahogy fekete galambok
járnak az égbolton
min édes villámok cikáznak
hangyák csemegéi
Messzire vitt egy vonat attól a dombtól
ahol ma nem áll a házam
– piszkosszürke színű kutya sem ugat rám
nincs ott asztalos nagyapám
sőt nagyanyám sem konok tűjével kezében –
csupán anyám tekintete
sült banánt idéző illat
hamu- és hagymaszag
széllelbélelt öcsém
gyötrődéstől és téli fagyoktól megvénült deszkák
csokornyi művirág
egy rádió rajta nevemmel
és pókkal viaskodó ördöglovacska
Pedig még
kilencszázhetvenben is
hibbant fékező voltam
sosemlesz masinisztája
esőfüggönytől felgyújtott reflektorral
hajnalok hajnalának igéző árnyait
megrontó holdkóros vonatoknak
Útra keltem amikor csillagok hullottak szemembe
mikor találkoztak a párhuzamosok
messze
a végtelenben
– tisztán harmattól
halottvirrasztások és hidak rámragadt porától
Később vonatokra szálltam
s ők mindig elvittek
hol várt rám
csontjaim helyett a nap
januártól decemberig tartott rajtuk a tavasz
hullámot cseréltem el dombon tanyázó felhőre
fény helyett jöttek a kövek
a víz hangját váltotta a csönd
a düledezve pusztuló
ronda
és koszos állomást
pedig a híres
Remény Pályaudvara
Nem oly rég a szerelemtől
választott el egy vonat
– mégis
meg kellett
köszönnöm neki a kis öblöt
mit kocsonyásra dermesztett
a szendergő hajók fénye
őket már elkerülik a lidérces álmok
Aztán ott volt még a pálma
a traktorral épp csak felhorzsolt vörös talaj fölött
egy kerek ház mellette tavacska
és virágzó nádasok
egy kócsagon fönnakadt szögesdrótkerítés
És most ez a vonat
És most ez a vonatgyorsnak nem mondható
közelít a városhoz velem
hol tajtékesküvőim voltak
Utasként a resti vagonban
barna sört kortyolok
csokoládétojás
aranybarnára sült szívek
ropognak fogaim között
a magány kenyere
A városban vár rám egy nő
és a nőben
egy gyerek
Kifut az utolsó vonat is egy nap
Áttetsző lesz minden kocsi
némán és füst nélkül gurul majd
fantomkerekein
Biztosan tudom
Én leszek egyetlen utasa
Letelepszem a helyemre
füttyentek élesen
Ezzel visszafizetek mindent amit kaptam
az átkozott vonatoktól
Mióta leszállt az éjszaka
kényszerűségből az életre
lágyan
s csak az ő kedvéért
az összes vonat fütyülMaría Isabel Borrerónak
Képnek legszívesebben Szász János Woyzeckjéből választottam volna egyet, de talán ez a vers mégsem olyan sötét. Így megint egy szabadon válogatott fotó az illusztráció.
Teljes változat és eredeti (PDF-ben): 
Víctor Rodríguez Núñez: Vonatok
Víctor Rodríguez Núñez: Con raro olor a mundo. Havanna, 1981, Unión
Az illusztráció s. e. rider képe: centrifugalDA.
Ha tetszik, ajánld a 
TurulMeme-en!
