Érdekes érzés előhúzni a fiókból régi szövegeket. Az ember stílusa csiszolódik az évek során, itt-ott mindig belenyúlna a korábbi fordításaiba, ha lenne rá mód. Változik persze a nyelv is, főleg a beszélt nyelv, néha fogcsikorgatva választok olyan megoldásokat, amelyekről tudom, hogy tíz év múlva furcsán hangzanak majd.
A mostani – kivételesen nem latin-amerikai, hanem spanyol – regényrészleteket két éve fordítottam. A magyar szöveget újraolvasva 4-5 helyen biztosan változtatnék rajta, de ezek egészen apró változtatások lennének, úgyhogy nem teszem. A napokban léptünk egy lépést előre Andrés Barbával kapcsolatban, talán valamivel nagyobb az esély rá, hogy megjelenjen az egyik kisregénye magyarul, viszont távolabbinak látszik a lehetőség, hogy ez a 2006-os regénye, a Változatok Teresára is kövesse. (Zárójelben: ebből a regényből maradt ki a később novellaformát öltő Teresa-látomás.)
Jön tehát itt ez a duális szerkezetű, Torrente Ballester díjas regény, na nem folytatásokban, inkább csak két hosszabb részlet belőle. Aki pedig attól fél (nem teljesen alaptalanul), hogy a spanyol írók csak a posguerráról a polgárháború utáni "csontvázakról", a fasizmus kísérteteiről tudnak írni, az is lapozzon bele bátran, a fiatalok már másfelé keresgélnek témák után.
Változatok Teresára
(részletek)
...
Megfogta a kezét. Ő volt az, aki megfogta a kezét. Olyanok voltak az érdes ujjai, mint az apró állatok. Történhet bármi, akkor sem tudja elfelejteni azokat az ujjakat. Az ujjak ráncos, érdes, mégis engedelmes érintését. Teresa ujjait. Amikor elindultak a dombon fölfelé, arra gondolt, hogy a lány soha nem fogja megismerni önmagát, hogy soha életében nem lesz képes kilépni önmagából, számára ismeretlen ez az oly egyszerű absztrakció, melyet neki már annyiszor sikerült elérnie korábban, hogy néhány másodpercig külső szemlélőként lássa önmagát. A lány képtelen erre, gondolta. Egy ilyen egyszerű dologra. Hogy meglássa önmagát másokban.
...
Verónica három évvel volt idősebb Teresánál, és ha kutatott az emlékei között, mikor lett olyan a viszonya a húgával, mint amilyen abban a pillanatban volt, akkor sem sikerült pontosan fölidéznie a helyszínt, az időpontot, amelytől fogva már nem voltak egyenlők. Emlékezett a gyermekéveikre, amikor szinte ugyanúgy játszottak, amikor még ő is korán kelt, és vasárnaponként odament az anyja ágyához, de nem emlékezett a pontos napra, a pillanatra, amikor megszületett a bűntudat, amikor elkezdte úgy hívni, „a húgom”, „ő”, mint egy bűnös teremtményt, akit szégyell mások előtt, hazaérve mégis ő volt az egyetlen személy, aki mellett úgy érezte, hogy megbecsülik és szeretik. Hazaérve Verónica érezte – mióta az eszét tudta –, hogy a Teresa iránti szeretetét az összes többi szeretet elutasítása tartja életben. Hogy ez a szeretet az anyja szeretetének elutasításából született, annak képtelenségéből. És hogy, idővel, e szeretet mellett létrejött az az inkább hiányhoz hasonlító, mintsem üdvös szégyenérzet, mely arra sarkallta, hogy olyan dolgokat tegyen, amelyeket nem akart megtenni.
...
Kézbe vett egyet az apja borotvapengéi közül. Egy használt pengét, érezte az ujjai között a jelenlétét, érdes és apró volt, olyan, mintha élne, és kettejük közé furakodna az apró tudatával és a testével.
„Gyere, nézd!”
Azt akarta, hogy lássa. Fölhúzta a pulóvere ujját, majdnem a válláig, odaillesztette, és aztán addig szorította, amíg a vére – vér, mely rejtélyes módon sötétebbnek tűnt, mint ahogy arra tulajdonképpen számítani lehetett – kicsordult a penge mellett a karján. Metsző és sima volt a fájdalom, mint egy apró áramütés. A szája megtelt nyállal. Aztán Teresára nézett, aki ott állt előtte. Teresa nem riadt meg, a fejét oldalra hajtva figyelt, talán megpróbálta megfejteni, vajon jót vagy rosszat ígér ez a különös jelenet. Verónica arra gondolt, hogy Teresa ártatlansága szívós és merev, és hogy semmire nem jó ez az ártatlanság, de abban a pillanatban mégis szerette ezt a zaklatott, apró lényt, aki az arcát keretező szőke tincsek miatt egy elfuserált porcelánbabához hasonlított.
„Nézd!” – mondta.
„Vér” – felelte ő.
...
Friss kommentek