A Magyar Lettre egyike azon kevés periodikumoknak Magyarországon, melyek kiemelten foglalkoznak műfordítások közlésével is. Mutatós is, figyelemfölkeltő is, a tartalomban pedig mindig akadnak érdekes darabok. Egyszer voltam egy számbemutatón, egészen szórakoztató volt az is.

A lap főszerkesztője, Karádi Éva szintén látott valamit A jövő nem a miénk antológiában, A Lettre 77. szám "A Dél Keresztje" névre hallgató blokkjába többet is beválogatott a fordításaim közül. Amikorra fölfedeztem magamnak a Lettre-t, már lemondtam arról, hogy az online kötetből kiválasztott novellák együtt megjelenjenek, egyet elvitt a 2000, közben egyet az Új forrás, így a bevezető esszé és három novellafordítás került a Lettre hasábjaira. Ízlések és pofonok, de szerintem három erős novella, mindegyik másért jó, persze.

Tehát a lista, a 32-36. oldalról: Diego Trelles Paz: A jövő nem a miénk (bevezető), Giovanna Rivero: Édes vérünk, Andrés Neuman: Életadó fény, Armando Luigi Castañeda: Soha ne hagyd magad sarokba szorítani az iskolában. (Armandótól megkérdeztem, tényleg Luigi az apai vezetékneve..) A lapszámbemutató most csütörtökön lesz a Kossuth Klubban, neves közreműködőkkel.

Belelapoztam, mindig érdekes, amikor az ember saját szövegében olyan szóra akad, amit jó eséllyel soha nem írna le, igaz, hogy az eredeti változat nyomdafestéket alig tűrő volt. Majd még elemezgetek.

Andrés Barba felolvasóest és beszélgetés
Írók Boltja
(1061 Budapest, Andrássy út 45.)
2010. május 28. péntek, 16 óra
meghívó | meghívó részlettel

Már csak nyolcat kell aludni a beszélgetésig, de addig is adnék egy kis ízelítőt Barba stílusából. Egy tárcanovellát találtam az El País tavaly nyári magazinjában, rövid, de minden ízében Barba. Az érzékeny témaválasztás, erőteljes kezdőmondat, az ismétlődő, finoman változó töredékek, a költői eszközök mind itt vannak egy alig kétflekkes szövegben, ami valamivel egyszerűbb, mint a felolvasásra fordított regénye és novellája.

Az ilyen rövid szövegeknek megvan az az átka, hogy az ember sosem fejezi be őket. Rövidek, ezért cak három perc újra átfutni őket, azalatt pedig mindig találok valamit, ami máshogy jobb, aztán mégsem, de mégis, esetleg egy harmadik változat győz. Ami tegnap jónak tűnt, ma nem az, áááá, megőrülök. (Ja, ugye mindannyian tudjuk, hogy a kutyák nem izzadnak. :)

A kutya

(részlet)

...

Kedvelted a kutyát, nem arról volt szó, hogy nem kedveled a kutyát. A barna kutyát, szürke folttal a hátán. Többször is megsimogattad, és ő szelíd volt, te pedig kíváncsi, akkoriban a kíváncsiság a félelem egyik formája volt, aztán rádvicsorgott, láttad a sárgás, csillogó, nikotinos, szinte emberi szemfogait, és akkor elhatároztad. Akkor határoztad el, vagy talán később? Nem, akkor döntöttél. Aztán már éjszaka, amikor odamentél hozzá, úgy csillogtak a szemei, mint két gombostű, és nem ugatott, nem csinált semmit, olyan kedves volt, mintha már előre sejtene mindent. „Milyen könnyű megmérgezni egy kutyát – hallottad megint a szomszédasszonyt a halasnál – az ember csak mérget tesz egy húsgolyóba, a kekszbe, egy tál rizsbe.” „Vagy a halba” – felelte a halárus asszony. A babkarók mellett ásták meg a sírját, még azelőtt, hogy elpusztult volna, mert a kíváncsiskodók között akadt egy állatorvos, és azt mondta, esélye sincs.

...

Tehát május 28-n, pénteken várunk mindenkit sok szeretettel az Irók Boltjában.

"Női számmal" jelentkezik a patinás, tatabányai Új Forrás, a folyóiratnál nem olyan rég volt főszerkesztőváltás, Jász Attila új lapkoncepciójába pedig belefér egy-egy műfordítás is. L. G. közvetítésével meg is érkezett egy másik novellafordításom a szerkesztőségbe, a most megjelent Giovanna Rivero szöveg viszont már kifejezetten a lap számára készült. (A borítót köszönöm szépen az Írók Boltja kedves munkatársainak.)

Pontosabban, is. Ugyanis ez az első novella, amelyik A jövő nem a miénk nyomtatott változatából megjelent magyarul. Remélhetőleg nem az utolsó. Az a projekt most sajnos kicsit pihen, de közvetetten azért mindig jelen van a blogon és az életemben is.

Tehát női szerzők a májusi számban. Irodalmi beszélgetések kedvelt témája, hogy létezik-e női irodalom, ha igen, kik írják és miért... Ebben a számban nem ennek eldöntésére helyeződik a hangsúly, de tagadhatatlanul előkerülnek a női témák. Az Egyforma ágyak (93-97. o.) olvasható a lap online változatában is, egy kis késéssel kiteszem majd ide is. Egyébként kifejezetten kedvelem Giovanna stílusát.

Életrajz következik ismét, amelynek – szokásomhoz híven – apropója is van. Andrés Barba május 4. óta élvezi a balatonfüredi Magyar Fordítóház vendégszeretetét, a kb. azóta tartó ítéletidőt gondolom kevésbé. 31-ig marad Magyarországon, az utolsó néhány napot Budapesten tölti. Egy később meghatározott időpontban, a Cervantes Intézetben egy később meghatározott helyszínen (2010-05-19: Budapest, Írók Boltja, május 28-n pénteken) felolvasóestje lesz, az esten a felolvasandó magyar szöveget én fordítom, és, értsd, ahogy írom, én fogok vele beszélgetni. Az ötlettől eleinte rendesen kitört a frász, de most már kezdek megbarátkozni vele. Ígyekszem élni a lehetőséggel, amellyel R. P. keresett meg.

A fordítások alakulnak, majd egyezkedem, hogy ide is kikerülhessen belőlük valami. Most éppen készülök, életrajzokat, interjúkat, elemző esszéket gyűjtök, olvasok, de először gyorsan összerakok egy életrajzot.

Író, esszéíró, műfordító. Madridban született, A Madridi Complutense Egyetemen szerzett hispán filológiai, majd filozófiai diplomát. A maini Bowdoin College-ben, majd a Complutensén is tanított, később írói műhelyeket vezetett.

Első kötetét alig 23 évesen publikálta: El hueso que más duele (1998), rögtön díjjal ismerték el. Második regénye a La hermana de Katia (2001) az Herralde díj döntőjébe jutott, Hollandiában filmet forgattak belőle. Ezután sorra jelentek meg kötetei az Anagrama kiadónál, La recta intención (2002, kisregények), Ahora tocad música de baile (2004). 2006-ban gyerekkönyvet is publikál (Historia de Nadas). Versiones de Teresa című regénye ugyanabban az évben Torrente Ballester díjat ért, Libro de las caídas címen pedig Pablo Angulo illusztrációival furcsa hibrid-könyvet alkot. 2007-ben esszékötete jelenik meg La ceremonia del porno címmel. Ismét gyerekregénnyel jelentkezik 2008-ban, La alucinante historia de Juanito Tot y Verónica Flut. Legfrissebb (kis)regénye a Las manos pequeñas (Apró kezek) is 2008-ban jelent meg. A kisregények sorában az Agosto, Octubre (2010) és a Muerte de un Caballo (2011) következik nem sokára. Ez utóbbi Juan March díjat kapott.

Gyakran nyúl kényelmetlen, nehezen emészthető témákhoz, ezeket kertelés nélkül tálalja. Prózája élesen realista, komplex, költői.

Kritikai fogadtatása a kezdetektől kiemelkedően jó, műveit fordították és fordítják angol, francia, német, román, szerb, holland, bolgár, olasz, görög és arab nyelvre. Ő maga is műfordít, legutóbb egy új Alíz csodaországban társfordítója volt. Irodalmi kerekasztalok és fesztiválok gyakori vendége, több ösztöndíjat is kapott, jelenleg, ha jól sejtem, a HALMA támogatásával van itt.

Egy rövid magyarázkodással kezdem. Valamikor február környékén született a felismerés, hogy a Műfordítóblog lassan megváltozik, megváltozott, és vele az elhatározás, hogy ennek formai, tartalmi következményei lesznek. Sajnos/szerencsére folyamatosan dolgozom, ez pedig azzal jár, hogy az új domain lefoglalásán kívül semeddig sem jutott az amanita projekt. Egy személyesebb blog/honlap terve született meg a fejemben, amin több a hír (kiadói, műfordítással kapcsolatos, spanyolos), nyilván magamon átszűrve, több a szövegrészlet, elemzés, de talán valamivel kevesebb a teljes szöveg. Persze nem feltétlenül kevesebb, inkább rendszertelenebb időközönként.

Amíg viszont nincs amanita, addig is folytatódik a Műfordítóblog, néha olyan újdonságokkal, mint ez a poszt a Libinfóról, ami eredeti nevén a Magyar Könyvtárak Internetes Tájékoztató Szolgáltatása.

A könyvtárosok az Internet korszakában is az informació-keresés mesterei. A hagyományos források mellett jól ismerik a digitális forrásokat is, tudják, mit és hol lehet megtalálni vagy azt, hogy merre érdemes keresni. A világháló es a különböző elektronikus adatbázisok ismerete mellett hagyományos könyv- es folyóirat-gyűjtemények is rendelkezésükre állnak.

Nem tudom, közületek hányan járnak rendszeresen könyvtárba. Én, bevallom, talán Spanyolországban voltam utoljára, az pedig nem tegnap volt. Amikor megkapok egy szöveget, szívesebben nyúlok az elektronikus változathoz, szívesebben olvasok a PDA-n, mint papírformátumban. Egyszerűen kényelmesebb, ez van. (Más kérdés, hogy a fordításaimat látnom kelll papíron. Ha még egy ekönyvolvasóm is lesz... Paradicsom.)

Éppen egy novellát fordítottam, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy tele van tűzdelve egy vers részleteivel. Az első pár sorra rákeresve az is kiderült, hogy az már a köznyelvi "szókincs" része, de tovább vizsgálódva megtaláltam Rubén Darío meséjét, a Sonatinát. Régen gondolom elmentem volna a könyvtárba, turkálok, kutatok versantológiákban, de 2010-et írunk, nem így lett.

Az antikvárium.hu remek forrás, az ember megadja szerzőként Daríót (ill. Dariót), és a 80+ találat közül az egyedieket végignézve talál, vélhetően, négy változatot. Kijegyzetelve a bibliográfiai adatokat átvonul a Libinfóra (amiről a Műfordítók Egyesületének levelezőlistáján hallott), megkér szépen egy internet-könyvtárost, hogy ollózza ki számára a verseket, és vár. Egy napot. Akkor ugyanis megérkezik egy kedves válasz, csatolva pedig három különféle fordítás (András László, Végh György, Pál Endre) szkennelt változata PDF-ben, (CC)-BY-NC-ND jogokkal. Csodás, megpuszilnám az internet-könyvtárost, ha tudnám.

Már csak egy dolog van hátra, kiválasztani azt a fordítást, amelyiket felhasználom. Talán Végh Györgyé tetszett a legjobban, de az utolsó versszak elején félrefordított (versnél persze nehéz megmondani, hol a félrefordítás határa, én így éreztem), Pál Endre az utolsó előtti versszakban egyszerűstett, elveszett egy elem, ami tetszett az eredetiben, maradt tehát András Lászlóé, bár az helyenként egy kicsit suta. Jó lesz, jó lett.