Niki hozta a hírt, idén Mario Vargas Llosa kapta az irodalmi Nobel-díjat. (2010-10-13: Olvasom az Eterna Cadencia blogján, hogy a Ladbrokes-nál 25 az 1-hez fizetett. A cikk egyébként érdekes háttérinfókról ír.) Sokat töprengtem, hogy írjak-e a dologról, végül is ez mégsem egy hírblog, nem is fordítottam semmit Vargas Llosától, nem is olyan friss maga a hír, aki érdeklődik a téma iránt, az már alighanem hallott róla. De mégiscsak komoly újság, és érint engem is.

Kétségtelenül nagy hatással volt rám annak idején a Kölykök, az Európa Zsebkönyvek sorozatában jelent meg, az egyetem elején ezeket túrtam rendre az antikváriumokban, mindegy volt, milyen nyelvű az eredeti, kíváncsi voltam a még nem a kánonhoz tartozó, de érdekes szerzőkre. Mindez persze azelőtt, hogy egy szónál többet tudtam volna spanyolul. Aztán jött a Város és a kutyák és a Négy óra a Catedralban, amit első nekifutásra nem tudtam végigolvasni. Nem sikerült befogadnom, csak évekkel később, akkor viszont pár nap alatt. A kedvencem ugyanakkor egyértelműen a Zöld Palota. Olvastam persze aztán mást is, Pantaleón, Júlia néni, de ezeket már nem nekem írta...
A Nobel-díj visszhangja viszont elgondolkodtat. Bevallott módon az az egyik célom, hogy a kortárs, vagy az itthon kevésbé ismert latin-amerikai irodalmat elhozzam Magyarországra. MVL viszont ismert, kortársnak a szó "fiatal" értelmében nem igazán mondható. Szóval kívül esik az érdeklődési körömön. Viszont most szépen elindul az újrakiadása, még az is lehet, hogy jön Budapestre, stb. Vajon lesz kiadói igény más latin-amerikai szerzőkre? Lesz pénze, szándéka a Vargas Llosát vendégül látó intézetnek, hogy fiatal szerzőket is támogasson? Nem tudom.
Eredetileg vendégposztot szerettem volna beharangozni ezzel az elmélkedéssel, de kicsit hosszúra sikerült, úgyhogy egy részlettel ajánlom Z. D. két írását, egy retrospektív összefoglalót és egy sajtószemlét a lazarillo.hu-ról.
Vargas Llosának nem csupán az irodalmi és politikai, de az irodalomkritikai munkássága is tartogat érdekességeket: hogy mást ne mondjunk, García Márquezről szóló vaskos monográfiája (Historia de un deicidio – Egy istengyilkosság története) épp akkortájt látott napvilágot, mikor a két író emlékezetes „bokszmeccsét” vívta. Kevesebb pikantériát, de annál több elismerést rejt kor- és honfitársa, az indián Peru legkitűnőbb ábrázolójának, José María Arguedasnak érdekében kifejtett „marketingmunkája”, akiről szintén írt monográfiát (La utopía arcáica – Az archaikus utópia), a Mély folyókhoz írt, indiánregényeket elemző előszava pedig magyarul is olvasható. Vargas Llosa ugyanakkor nem csupán reflektív, de önreflektív író is: az Historia secreta de una novela (Egy regény titkos története) A Zöld Palota megírásának történetét meséli el, az El pez en el agua (Mint hal a vízben) pedig élete kulcsmomentumait.
Vargas Llosa Latin-Amerika hatodik irodalmi Nobel-díjasa a chilei Gabriela Mistral (1945) és Pablo Neruda (1971), a guatemalai Miguel Ángel Asturias (1967), a kolumbiai Gabriel García Márquez (1982) és a mexikói Octavio Paz (1990) után, perui író pedig személyében kap először ilyen elismerést. Magyarországon azon csekély számú latin-amerikai író egyike, akitől csaknem komplett életműsorozat jelent meg az Európa Kiadó gondozásában, regényein kívül kitűnő esszéi, kisregényei és novellái is olvashatóak. Erős válogatást nyújt kisprózájából a Kölykök, mely nálunk is több kiadást megélt, számos novellája olvasható antológiákban, illetve a Nagyvilágban, legutóbb pedig életrajzírói énjét is megmutatta az általunk is nagyító alá vett Onetti-biográfiával. Talán a szélesen szétterjedő munkásság az oka annak, hogy a perui írónak nincs olyan egyszemélyi „magyar hangja”, mint García Márqueznek Székács Vera, aminek eredményeképp, mint Bikfalvy Péter egy kritikájában rámutatott, magyar fordításaiban több támadható pont is van, elég, ha csak a vitatható címekre (Zöld Palota, Négy óra a Catedralban) és a több regényben ismétlődő szereplők eltérő neveire utalunk. Hazánkban legutóbb 2003-ban járt, mikor a Könyvfesztivál vendégeként átvette a Budapest Nagydíjat.
Szóval örülök a sikernek, de kíváncsian várom a fejleményeket. (Ja, a fotó címe Mario Vargas Llosa, dadevoti fotója.)
Friss kommentek