Talán már egy kommentben írtam, hogy idén még(?) nem írták ki a Babits ösztöndíjat és a többi fiatal alkotóművészi pályázatot sem. Közben vártam, vártam egy spanyol kiírást, amiről sajnos tavaly lemaradtunk, de csak nem jött. Most már biztos: idén nem, vagy nem úgy írják ki, ahogy szokták. Arra bíztatok tehát minden ifjú fordítót, ne a pályázatoktól várja az első lökést. Persze hiba lenne nem próbálkozni azzal, amivel lehet, de számolni vagy tervezni velük éppolyan hiba.
A tervezett kisregényen gondolkodva jutott eszembe, hogy nem közöltem még itt a blogon a spanyol Andrés Barba díjnyertes novelláját, ami amúgy egy korábbi regényéből kihagyott fejezet átdolgozott változata. Ennek a regénynek a kiadásáról is szövődnek tervek. Kirándulunk tehát, a sok Latin-Amerika után egy kis üdítő Spanyolország következik, üdítő abban az értelemben is, hogy a szöveg bizonyítja, születnek regények a posguerra, a polgárháború utáni időszak nyomorán túl is.
A novella nem fog csalódást okozni azoknak, akik ismerik a "munkásságom", de a mostanában közöltekhez képest stilárisan és szerkezetében is mindenképpen különlegesebb. Barbás, na.
Teresa-látomás
(részletek)
...
Beszívtad viszont az illatát. Szőke kislány illata volt, szőke és nyávogó kishúgszaga, folyton játszotta az eszét, nem tudni, miért, de tántoríthatatlanul, a rajongásig szeretett, mert te érettebb voltál a banális csevelyek türelmetlenségében, mert te találtad ki a játékokat, mert te – ha fölálltál egy székre a nappaliban – elérted a fölső polcot, amin ott voltak anyu régi ruhái, mert te már voltál elsőáldozó. Ő pedig csak figyelt, szelíden. Pontosan ezért szeretted volna elpusztítani, mert nem tudtál mit kezdeni a szeretetével.
...
„Kelj föl!” – mondtad.
Mire az apád:
„Mit mondasz, Marina?”
Teresa megkaparintotta a zsákmányát; Téged. Végre elérzékenyültél, végre szeretted őt.
Mire az anyád:
„Csókold meg, Marina!”
A hideg rátapadt az ajkadra. Teresa hidege. A szőkeség hidege. A szőke homlokának hidege.
„Kelj föl!”
„Miket beszélsz, Marina?”
„Semmit.”
Úgy találtál rá arra a hidegre, mint a hívő a hitére, hideg az ajkadon, abban az elviselhetetlenül fehér teremben, ahol ott feküdt, egyedül, a többiek pedig nem érthettek meg, ha valamelyikük megkérdezte, hogy érzed magad, azt gondoltad: „Jaj, a szegény királylány, a rózsapíros ajkú, fecske szeretne lenni, pillangó, tarka rajzú,”, azt mondtad:
„Jól.”
„Biztos?”
„Biztos. Kimegyek egy percre a mosdóba.”
„Ne maradj sokáig!”
...
„Hiányzik” – ezt mondtad, és egy pillanat múlva már valóságos volt az érzés, meglepő volt, milyen meggyőző a szó, mintha úgy igazán még soha nem mondták volna ki azelőtt, mintha nem is létezett volna korábban, meghatódtál a tökéletességétől, többször is megismételted.
Most is látott téged.
„Most is lát minket” – mondta a nagymama.
Most is látsz engem, gondoltad. Rögeszmévé vált gondolat, amely a riadtan összegömbölyödő állatokhoz hasonlóan húzódott néha vissza. Most is látsz engem. Amikor a tükörbe nézek, látsz engem. Amikor meztelen vagyok, látsz engem. Amikor sétálok az utcán, látsz engem. Látod, mit gondolok, mi az, ami voltam, amit gondoltam, és mi az, ami leszek a következő pillanatban. Látod a játékaimat. Látod a fájdalmamat. „Szeretlek” – mondtad. És tudtad, hogy Teresa azonnal olvassa a gondolatod, rögtön, ahogy zokogva kimondod, mintha most már a gondolataidon keresztül kellene hazudnod Teresának. [...]
...
Teljes változat és eredeti (PDF-ben): 
Andrés Barba: Teresa-látomás
A novella megjelent a Kalligramban, és elhangzott az Írók Boltjában, a HALMA támogatásával.
Az illusztráció yumyym képe: ghostly doll.
Főoldal« Quiroga: A megkopasztott...Antonio Ortuño: Meghal... »
