Barba novelláit érdemes elővenni újra meg újra, de korábban már regényrészletet is hoztam tőle. Pár éve komolyan szóba került, hogy ezt a kisregényt kiadja egy magyar kiadó, megvették a jogokat (hogy végül ki is fizették-e, ne firtassuk), de aztán a fordítástámogatási pályázati szakaszban megbicsaklott a lendület, és én nem voltam elég, hogy lendítsek a dolgon. A projekt alighanem véglegesen megfeneklett, a végére pedig az addigra már amúgy is elég magasan álló szemöldököm még magasabbra emelkedett, de talán nem lenne szerencsés most nekiállnom elemezni a hazai kiadói viszonyokat.
Mindenesetre nem szeretném, ha elsikkadna ez a hosszabb regényrészlet – talán sosem ajánlottam föl közlésre, de a lapok nem is szoktak két kézzel kapkodni bizonytalan sorsú regényrészletekért, különösebb aktualitás nélkül (leírni is nehezemre esik, majdnem három éves, ezt sem szerkesztettem most utólag, nem is kell) –, hátha mégis fölkelti valakinek az érdeklődését.
Mert Andrés Barba jó író, ráadásul aktív és szórakoztató személyiség. Fordították is (franciára, olaszra, németre, portugálra, románra), foglalkozik gyermekirodalommal is (és nem utolsósorban, ő is fordít). Szóval ezt a részletet egy alig háromíves (de nagyon munkás!) kisregényből ollóztam, terítéken a gyerekkori erőszak és annak pszichológiai háttere. Elég erős első mondattal indít.
Andrés Barba: Apró kezek (2008)
(részletek)
Apja a helyszínen meghalt, anyja a kórházban.
„Apád a helyszínen meghalt, anyád kómában van”, pontosan ezt a mondatot hallotta Marina, ez volt a legelső mondat, amit hallott. Az ember keze megpihenhet e mondat minden egyes domborulatán, e terhes és felfoghatatlan mondaton: „Apád a helyszínen meghalt, anyád kómában van.” Megtorpanás nélkül formálják az ajkak. Sietős, szikár mondat. Ezernyi eltérő és váratlan formában érkezik, olykor látszólag anélkül, hogy bármi jelezné előre. Egyszer csak ott terem, mintha a földből bújt volna elő. Marina megtanulta szomorúság nélkül kimondani, pontosan úgy, ahogy valaki a nevét mondja ki bemutatkozáskor, ugyanúgy, mint hogy a nevem Marina, és hét éves vagyok. „Apám a helyszínen meghalt, anyám a kórházban.”
...
De nem ment el az összes lány. Egyikük ott maradt mellette. Marina úgy nézett rá, mintha egy túlélőt látna a katasztrófa után; nem tudta, mi van az arcára írva, öröm vagy szomorúság.
„Te ölted meg a hernyót?” – kérdezte a lány.
„Igen” – felelte Marina.Közelről nézve ugyanolyan volt, mint a többiek. Mindene névtelen volt. A lány lehajolt, és fölvette a botot a földről, óvatosan megvizsgálta, odanyújtotta Marina felé.
„Ezzel a bottal ölted meg?”
„Igen.”
„És miért?”
„Gondoltam egy számra. És azt mondtam: négy. Aztán kiszámoltam a hernyókat, és megöltem a negyediket.”Most, hogy kettesben maradtak, úgy látszott, mintha újra meghalna, csak nekik. A negyedik hernyó túlságosan ájtatos volt ahhoz, hogy átlagos holttest legyen belőle; még mindig érezni lehetett benne azt a bandukoló közösséget, amely magára hagyta, a kivérzett fekete folyadék mostanra szinte átlátszóvá vált.
„Eltemetjük?” – kérdezte Marina.
„Jó.”
Egyvalamit be kell vallanom, a mottónak nem mentem (eléggé) utána, tudom, hogy N. L. fordításában megjelent magyarul a könyv, de a fordító nem tudott (vagy akart eléggé) segíteni, végig meg még nem lapoztam.
Teljes változat és eredeti (PDF-ben): 
Andrés Barba: Apró kezek
Az illusztráció SPH fotója: Slow train coming.
Főoldal« Bolaño: Koszosan, slamposanKarácsonyi egypercesek »
