Elérkezett a pillanat, A jövő nem a miénk novellái közül itt az utolsó. Mármint az általam kiválasztott hat közül. Hadd süssem el azt az ordasrossz poént, hogy nehéz szülés volt. Rengeteg változaton ment keresztül, és azt hiszem, még mindig tudnék jobb és jobb megoldásokat találni, de egyre kevesebbet, és egyre hosszabb ideig tartana a keresés. (A másik lehetőség, hogy teljesen átírnám, és kezdhetném elölről a keresgélést. De nem. Pedig néha azért csikordul ez a változat...) Nem is emelnék ki olyan dilemmát, amivel a fordítás során megküzdöttem, tényleg embertelen sok volt. Ráadásul a múlt időket is elég elvetemülten használja Neuman, nem könnyű.
A címválasztás sem volt egyszerű, a spanyol eredeti alumbramientója egyszerre utalt a szülésre és a fény kiemelt szerepére a novellában – és természetesen a kettő kapcsolatára. Ráadásul olyan kompakt módon, hogy azt fokozni nem is lehet. Volt ez a fordításomban már minden: Világrahozatal, Világrajövetel, Teremtő fény, Életadás, Gyermekáldás, végül a fönti változatnál maradtam. Ismét mondom, szívesen hallgatok jó tippeket.
Andrés Neuman rövid életrajzának végén linkeltem pár magyarul elérhető részletet tőle, érdemes elolvasni őket. Nem minden írása ilyen „elvetemült”. Most viszont jöjjön a részlet, és alatta a teljes változat:
Életadó fény
(részletek)
[...] visszanyertük ártatlanságunkat, mondta vállát a vállamba fúrva, és valóban, a fény bátortalanul, kuszán szűrődött be az ajtó alatt, mint egy súlytalan, narancsban játszó betolakodó, hajnalodhatott, és akkor elérkezett az idő, lassan fölöltöztettek, csendben átvizsgáltak, a nővérek gumikesztyűt húztak, mintha áldozati szertartáshoz készülődnének, uram, itt az idő, közölte velünk az egyik nővér, és a szó, idő, pajkosan megkapaszkodott a mellbimbójában, ott csüngött a nővér köpenyén előbukkanó barázdában, az a mellbimbó egy O betű, a születés percének glóriája, azt mondta, visszanyertük ártatlanságunkat, az arcán a felszentelt gyönyör már egy visszatérő nőt idézett, mintha már akkor tudta volna, aztán lassan átölelt, ahogy senki korábban, annyira boldog vagyok, mondtam neki, és kicsit elszégyelltem magam, azután boldogság öntött el a szégyenérzettől, a rajtam végigfutó borzongástól, csókolgatott, csókolgatta mindkét lábam, pici voltam egészen, és járni tanultam, [...]
...
[...] gyerünk, életem, nyomjál, jön már, a combomat tartó nővérek is szaporábban lélegeztek, de izgatottan remegett Riquelme doktor sötét orra is, legyünk őszinték, ronda orra volt, csak így tovább, uram, emelje fel a fejét, úgy könnyebb lesz, azt mondta, aztán a sarjadzó, barázdált hasam, és egy napfésű, ahogy végigkarcolja a bőröm, egészen mélyen, úgy, ahogy ő festetlen körmeivel karmolt belém, mélyebben, szerelmem, kiáltotta azon az éjszakán, és kiabálta most is a kórházak sajátos, gyarlón alakoskodó illatától átjárt, kifakult szobában, már kevés van hátra, uram, belém mélyesztette körmeit, egybeforrt a hangunk, és megértettük, hogy az élet tulajdonképpen társas szerelem, hogy nem önmagáért létezik, mit érne az élet két összefonódó akarat, a megosztott fájdalom nélkül, [...]
...
[...] én felüvöltöttem, a doktor nevét kiáltottam, a sajátom, a feleségem nevét, és még egyet, mindegy volt mi az, de akkor megértettem, hogy az lesz a gyermekem neve, hogy tulajdonképpen a nevén szólítottam, gyere, gyere, fiam, mondta apám, amikor nyári délutánokon lőni tanított, fogd meg ezt a puskát, gyere, én majd megtanítalak, hogy soha ne bánthasson senki, látod ott azt a dobozt? ott, akkor találd el, gyerünk, életem, nyomj még egy kicsit, már kibukkant, én pedig becsuktam a szemem, nem akartam látni, ahogy kirepül a sors kegyére bízott golyó, és átlyukasztja az ágak között ülő sörösdobozt, [...]
...
Teljes változat és eredeti (PDF-ben): 
Andrés Neuman: Életadó fény [?].
Andrés Neuman: Alumbramiento. Madrid, 2006, Páginas de Espuma
Az illusztráció Omar Eduardo képe: Alumbramiento.
Főoldal« Rodríguez Núñez: Cochabambai kocsmaIwasaki: A villamosszék »
