Az első nagyobb lélegzetvételű darabként egy Benedetti novellát választottam. Ez egy viszonylag friss fordítás, nem ért még túlságosan sokat. A címen sokat töprengtem, az eredeti több, mint valószínű, hogy utalás a spanyol közmondásra: „Muerto el perro, se acabó la rabia.” – elpusztult a kutya, vége a veszettségnek, amit valahogy úgy szokás körülírni, hogy, ha egy problémának megszűnik a gyökere, megszűnik a probléma is. (És általában hozzáfűzik, hogy ez nem igaz...) A rabia viszont spanyolul jelent még egy pár dolgot, például haragot, dühöt. Na, ebből nehéz összerakni egy ütős címet, ha minden értelmezési felhangot szeretnénk megtartani. Nem is sikerült... (Angolul The Price of Rage címen olvastam.)
Benedettiről szólva, nem ez lesz az utolsó fordításom tőle, egyrészt termékeny novellista, másrészt egészen egyéni hangvételű írásai vannak. Ráadásul Magyarországon alig ismert, alig kiadott író.
A teljes novellát nem másolom ide a blogra, csak pár étvágygerjesztő részletet. Ha kedvet kaptok hozzá, a poszt alján találjátok a linket az egész szöveget és az eredetit is tartalmazó PDF-hez.
A történet vége
(részletek)
...
Fidó nem tartozott a fajtatiszta kutyák közé, mégis fegyelmezett, öntudatos jószág volt, aki többnyire délig visszatartotta természetes szükségleteit, ugyanis akkor vitték ki az utcára, hogy tüzetesen megszemlélje a fákat. Máshoz is értett: tudta, hogyan kell a két hátsó lábán megtartania magát, amíg azt nem mondják neki, hogy elég, minden reggel behozta a szájában az újságot, tudott bariton hangon vakkantani, ha megszólalt a csengő, és lábtörlőként szolgált ura és parancsolója számára, mikor az hazatért a munkából. A nap nagy részét az étkező egyik sarkában heverészve töltötte, esetleg a fürdőszoba kőlapjain szundikált, vagy egyszerűen a kád megnyugtató zöldjét nézegette.
...
Egy délután – ki tudja miért – ismét megérezték, hogy jelen van. Fidó kezdettől fogva tudta, hogy nem szabad közelítenie hozzájuk, hogy nem ismétlődhet meg az első nap profetikus ugatása. Saját érdekében, a létfontosságú szolgáltatások zavartalansága érdekében, a sóvárogva várt utcai séták miatt. Nem nyalogatta senki kezét, de nem is volt útban. És mégis, fölfigyeltek a jelenlétére. Valójában a nő volt az, nem is csoda, mivel a férfival nem volt bennük semmi közös. Talán sajátos módon tudatában volt annak, hogy a kutya létezik, hogy jelen van, és hogy tanú, az egyetlen. Fidónak nem volt oka rá, hogy szemrehányást tegyen a nőnek, pontosabban, nem tudta, hogy van rá oka, de ott volt, a fürdőszobában vagy az étkezőben, és figyelt.
Ettől a nedves, csipás tekintettől pedig a nő végül kezdte nyugtalanul érezni magát, és rövidesen elviselhetetlen, heves gyűlölet kerítette hatalmába.
...
A teljes novella itt: 
Mario Benedetti: A történet vége.
Mario Benedetti: Montevideanos. Montevideo, 1959, Alfa
Az írás megjelent a Nagyvilág folyóiratban. A teljes fordítást itt találjátok, a 606. oldalon.
Az illusztráció ¡arturii! képe: capture in black and white: beagle nose.
Főoldal« Dolina: Az ember, aki túl sokat kértLomelí: Az emigráns »
