Ismét egy Benedetti, egy egészen friss fordítás, még alig száradt meg rajta a tinta. Ezzel a darabbal kicsit megint visszatértem a saját stílusomhoz. A közelmúltban fordítottam pár novellát szolgaian szöveghű módon, de a végeredmény sem tetszett igazán, és maga a folyamat sem volt túl élvezetes. Bizony, úgy érzem, nem a fordításban, a ferdítésben van a művészet... Az eredetit tiszteletben tartva, nem pontatlanul, de szabadabban. Úgy szeretem.

A címet békén hagytam, de kicsit bátrabban talán a tangót is bele lehetne csempészni, vakmerően pedig akár a doppingot is.

Érdekes volt megélni, ahogy a munka közben bugyborékolva tört föl bennem a foci szakszókincs, amit a meccsnézések közben, a kommentátorok szövegeiből szívtam magamba. (Erről jut eszembe, amikor Baszkföldön éltem, az etb1, a helyi autonóm egyes adta a meccseket, mégpedig baszk nyelven. A közvetítésekből kb. annyit értettem: „korner”.)

Amúgy egészen szórakoztató, amikor egy homályos fogalmat tisztázandó találsz (google) egy sportújságcikket, azután lenyomozod a meccs időpontját és résztvevőit, majd a meccsről szóló összefoglalót megnézve (youtube) ellenőrzöd, mit is csinált az inkriminált csatár. Nem tudom, az internet előtti időkben ezt hogy csinálták...

Cambalache

(részletek)

...

Amikor végül az igazi játéktérre léptek (vagy ahogy egyes puristák nevezik: a gyepszőnyegre) egyformán ámulatba ejtette őket a stadion döbbenetes mérete, a tömött lelátók, a zúgó tömeg, és a könyörtelen, fagyos januári légkör.

...

Aztán jött a mieink himnusza. A felvétel rémes volt, egészen képtelenül hamis dallamokkal. A játékosok közül nem mindenki tudta végig a szöveget, de azért legalább a legismertebb versszakot elénekelték. Egy játékos viszont – véletlenül épp egy csatár –, bár kívülről tudta a himnuszt, úgy döntött, helyette mégis a Cambalache című tangót énekli: „Hogy mindig szar volt és lesz a világ, / na, ne mondd! / az ötszázhatos évben / vagy kétezerben, egyre megy.”. Csak a díszpáholyból hangzott föl némi diplomatikus taps.

...

Egészen a második félidő 43. percéig. Akkor ugyanis ez a sehonnai begyűjtött egy lepattanó labdát, majd megkezdte a pimasz akadályfutást az ellenfél kapuja felé. Betört a tizenhatoson belülre, és tudva, hogy csapattársai addig sorra elpuskázták a remek lehetőségeket, melyekkel megajándékozta őket, három zseniális testcsellel elfektetett két védőt, és amikor a hálóőr kétségbeesve kifutott, hogy feltartóztassa, kreténünk úgy tett, mintha jobb lábbal lőne, mégis ballal tette kapura, így elküldte azt a szerencsétlent az ellenkező irányba, és védhetetlenül helyezte a labdát a hosszú fölső sarokba. Ez volt a győztes gól.

...

Teresa Porzecanskira akkor bukkantam, amikor uruguayi kortárs írók után keresgéltem a neten. Érdekesnek tűnt, idézek az életrajzából: „szakítani mert az uruguayi prózára korábban oly jellemző városi realizmussal”, és ez bizony egészen komplex, szürreális, izgalmas végeredményeket szül időnként.

A novellával rengeteget vesződtem. Már félig-meddig föladtam, félretettem három hétre, és utána gyakorlatilag mindent kihúztam a fordításomból. Értetlenül néztem, hogyan választhattam annyira rossz megoldásokat eredetileg. A végeredményre viszont nagyon büszke vagyok. Ritka az ilyen, hogy egy fordítást hónapokkal az elkészülte után elővéve semmit nem változtatna rajta az ember. Ez pedig ilyen. (2008-12-09: Egy picit most mégis változtattam rajta, Mª Elena tanácsára.)

Az írónő egyébként nagyon kedves és készséges volt, egy levelében megindítónak nevezte, hogy magyarul láthatta egy novelláját... Ami a végére egészen a szívemhez nőtt.

Zavargások odalent

(részletek)

 ...

A nő azonban nem szándékozott véget vetni saját száműzetésének – nem, ha odakint át is lépnek meghatározott szabályokat –, fogva tartotta a gyöngyöző tisztaság, mely lassan, szappanos hullámok láncolataként tartott lefelé a hátán és végül elárasztotta feneke fehér domborulatait. A nő sápadt volt, már-már áttetszően halvány, a férfi a fürdőszobához vezető opálos fényű folyosón át figyelte őt, ahogy ott áll a zuhanyfülke, egy sírkamra, csillogó négyszögében, szinte bebábozódott mozdulatlanságban, karjait – sok összefonódó karját – nyújtva a vízsugár elapadhatatlan forrása felé, mint egy vézna, ókori papnő.

...

Végül a nő az erőszaktól elgyengülve megadta magát és összeroskadt, elárasztotta a komor, magába zárkózó délutánt, szétszóródott, ahogy a férfi hadonászva egyengette darabjait, hogy a szoba bolyhos szőnyegén újra visszanyerjék eredeti – magzati, vagy már embrionális – formájukat, megpróbálta újra felépíteni a nőt, megmentve a hasát, kiegyenesítve a hátát, újra testbe zárni, dacolva a vízpermettel, levegő után kapkodva, hogy talpra állítsa, vagyis, az ablakhoz cipelje a nőt, szóval így, meztelenül és síkosan, mindenféle váladéktól nyálkásan, hogy lássa, igen, hogy végre megnézze azt odalent, azt a baljós, sötétlőn terjeszkedő foltot, mely mintha a tér vércsomóiból táplálkozna. Egy tér, amely ahogy elnémult, egyszerre távolinak is látszott; kiáltások, jajszavak nélkül, utat nyitott a lakás kitárt ablakán át esetlenül betolakodó halál dacos csöndje előtt.

...

Quiroga írásaival 1994 körül találkoztam először, még kezdő, aktív nyelvtanulóként. Ha jól emlékszem, az El hijo vagy az A la deriva, esetleg az El hombre muerto volt az első olvasmányélményem tőle. Akkoriban az internet még nem nyitotta szélesre a kapukat a lelkes olvasók előtt, azt a pár fénymásolt oldalt csak évekkel később egészítettem ki egy Spanyolországban megjelent válogatáskötetével.

Szerelem volt első olvasásra. A hangulat, ami a novellákból áradt, azonnal megfogott: Történetek szerelemről, őrületről és halálról, ilyen kötetben nem lehet rossz novellákat összegyűjteni. Quiroga felnőtt-prózája alig ismert Magyarországon, gyerekmeséi viszont már megjelentek. Ez adhat okot a bizakodásra. Sok Edgar Allen Poe rajongónak szerezne örömet egy vállalkozó kiadó, azt hiszem.

Az írás terjedelme miatt itt ismét csak részleteket közlök, de a Tovább után letölthető a teljes novella és az eredeti mű is.

Napszúrás

(részletek)

...

Előbújt a nap, és a friss levegőt betöltötte a reggeli napfényben megmártózó sakútyúkok kavargó rikoltozása. A két kutya résnyire nyitott szemmel, édesen henyélt a laposan tűző nap aranyszínű fényében fürödve, boldogan pislogva. Apránként kiegészült a páros az újonnan érkezőkkel, megjött Dick, a hallgatag kedvenc, Prince, akinek a fölső ajkát megtépte egy ormányos medve, így kilátszottak a fogai, és végül Isondú, akinek bennszülött neve volt. Az öt fox-terrier boldogságos nyugalomban, elnyújtózva elaludt.

...

Ez a nap is ugyanolyan volt, mint a hónap megelőző napjai; száraz, szikrázó, tizennégy órán keresztül perzselő napsütéssel, ami szinte megolvasztotta az égboltot, és pillanatok alatt fehéres, kiégett sebeket mart a nedves földbe. Mister Jones kiment a majorhoz, szemügyre vette az előző nap elvégzett munkát, majd visszatért az épülethez. Délelőtt már nem is csinált semmit; megebédelt, és fölment sziesztázni.

...

– Ott a gazda! – kiáltotta a kölyök, nem értette, miért viselkednek olyan furcsán a többiek.

– Nem, nem ő az – válaszolta Dick.

A négy kutya egy csoportban állt, és visszafojtva morgott. Le nem vették szemüket Mister Jones-ról, aki továbbra sem mozdult, őket nézte. A kölyök – kétkedve – épp közelebb ment volna, de Prince rávicsorgott:

– Nem ő az, hanem a Halál.

A kölyökkutya a félelemtől felborzolt szőrrel vonult vissza a többiekhez.

...

Aztán a nap lebukott a vízmosást sötéten szegélyező pálmák mögött, és az ezüstös éjszaka nyugalmában a kutyák letelepedtek a tanya körül, a felső szinten pedig Mister Jones folytatta az italozást, ahol előző este abbahagyta. Éjfél körül hallották a lépteit, majd levetett csizmáinak puffanását a deszkapadlón, azután pedig kialudt szobájában a fény. Abban a pillanatban a kutyák még jobban átélték a közelgő gazdaváltást, és sírni kezdtek magukban, a szendergő ház mellett. Kórusban sírtak, görcsös, érdes, tépelődő zokogásban törtek ki; vigasztalan vonyításban, melyet vadászkutya hangján hosszan kitartott Prince, miközben a többiek újra és újra zokogni kezdtek. A kölyök csak ugatni tudott. Ahogy telt az este, a négy idősebb kutya a hold fényében összebújva – gazdájuk, akit most el fognak veszíteni, mindig jól tartotta és dédelgetette őket –, megnyúlt, sirámmal teli pofával kiáltotta égbe saját szerencsétlenségét.

...

Újabb mikronovella következik, ezúttal csöppet hosszabb. Elképzelhető, hogy az 1945-ben született (rádiós, zenész, író) Alejandro Dolina neve is gyakrabban fölbukkan majd a blogon.

Hihetetlen, hogy az ember ránéz egy ilyen szövegre, és azt mondja magában: na, ezzel végzek három perc alatt. És nem. Elkezdi ízlelgetni a szinonímákat, és hosszú percekig farigcsálja ezeket az egészen egyszerű mondatszerkezeteket.

Az ember, aki túl sokat kért

Sátán: Mit kérsz a lelkedért cserébe?

Ember: Gazdagságot, vagyontárgyakat, elismerést, előjogokat követelek… Valamint fiatalságot, hatalmat, erőt, egészséget… Tudást, tehetséget, bölcsességet akarok… Továbbá hírnevet, népszerűséget, dicsőséget és jó szerencsét is… Aztán szerelmet, örömet, érzelmeket… Nekem adod mindezt?

Sátán: Nem adok neked semmit.

Ember: Akkor nem kapod meg a lelkem.

Sátán: A lelked már az enyém. (Eltűnik.)

Az első nagyobb lélegzetvételű darabként egy Benedetti novellát választottam. Ez egy viszonylag friss fordítás, nem ért még túlságosan sokat. A címen sokat töprengtem, az eredeti több, mint valószínű, hogy utalás a spanyol közmondásra: „Muerto el perro, se acabó la rabia.” – elpusztult a kutya, vége a veszettségnek, amit valahogy úgy szokás körülírni, hogy, ha egy problémának megszűnik a gyökere, megszűnik a probléma is. (És általában hozzáfűzik, hogy ez nem igaz...) A rabia viszont spanyolul jelent még egy pár dolgot, például haragot, dühöt. Na, ebből nehéz összerakni egy ütős címet, ha minden értelmezési felhangot szeretnénk megtartani. Nem is sikerült... (Angolul The Price of Rage címen olvastam.)

Benedettiről szólva, nem ez lesz az utolsó fordításom tőle, egyrészt termékeny novellista, másrészt egészen egyéni hangvételű írásai vannak. Ráadásul Magyarországon alig ismert, alig kiadott író.

A teljes novellát nem másolom ide a blogra, csak pár étvágygerjesztő részletet. Ha kedvet kaptok hozzá, a poszt alján találjátok a linket az egész szöveget és az eredetit is tartalmazó PDF-hez.

A történet vége

(részletek)

...

Fidó nem tartozott a fajtatiszta kutyák közé, mégis fegyelmezett, öntudatos jószág volt, aki többnyire délig visszatartotta természetes szükségleteit, ugyanis akkor vitték ki az utcára, hogy tüzetesen megszemlélje a fákat. Máshoz is értett: tudta, hogyan kell a két hátsó lábán megtartania magát, amíg azt nem mondják neki, hogy elég, minden reggel behozta a szájában az újságot, tudott bariton hangon vakkantani, ha megszólalt a csengő, és lábtörlőként szolgált ura és parancsolója számára, mikor az hazatért a munkából. A nap nagy részét az étkező egyik sarkában heverészve töltötte, esetleg a fürdőszoba kőlapjain szundikált, vagy egyszerűen a kád megnyugtató zöldjét nézegette.

...

Egy délután – ki tudja miért – ismét megérezték, hogy jelen van. Fidó kezdettől fogva tudta, hogy nem szabad közelítenie hozzájuk, hogy nem ismétlődhet meg az első nap profetikus ugatása. Saját érdekében, a létfontosságú szolgáltatások zavartalansága érdekében, a sóvárogva várt utcai séták miatt. Nem nyalogatta senki kezét, de nem is volt útban. És mégis, fölfigyeltek a jelenlétére. Valójában a nő volt az, nem is csoda, mivel a férfival nem volt bennük semmi közös. Talán sajátos módon tudatában volt annak, hogy a kutya létezik, hogy jelen van, és hogy tanú, az egyetlen. Fidónak nem volt oka rá, hogy szemrehányást tegyen a nőnek, pontosabban, nem tudta, hogy van rá oka, de ott volt, a fürdőszobában vagy az étkezőben, és figyelt.

Ettől a nedves, csipás tekintettől pedig a nő végül kezdte nyugtalanul érezni magát, és rövidesen elviselhetetlen, heves gyűlölet kerítette hatalmába.

...