Ha már így lendületbe jöttem, megosztok veletek egy mikronovellát, mégpedig nem is akármelyiket. A hispán világ rekorderéről beszélek, a legkevesebb szóból álló novella címét 2005-ben vette át Monterroso Dinoszauruszától (amit, bevallom férfiasan, még mindig nem sikerült megfejtenem).

Az emigránson kívül nem igazán ismerem Lomelí munkásságát – ez ellen majd tenni fogok –, de azt hiszem, ez a, még „egyperces”-nek sem nevezhető mikronovella csinált nekem kedvet a további kutatómunkához. Meg a lustaság, bizonyára.

Az emigráns

– Elfelejtett valamit, uram?
– Bárcsak.

Eliseo Diego (1922-1996) kubai költő egy korai kisprózáját még a műfordítókurzuson kaptuk, házi feladatként készült a fordítás. Most elővettem, kicsit leporoltam, íme a teljes novella:

Jacques, a kalóz

Apró, acélhegyű nyilakként záporoznak az esőcseppek a haldokló, ólomszürke tengerre, hatalmas mellkasa már alig emelkedik. Küszködve szeli a hullámokat a súlyos hajóorr, a határtalan csendben hallani, hogyan hasítja a vizet.

Az orrban ott áll Jacques, a kalózkapitány, mocskos szemkötő fedi üres félszemét. Mozdulatlan, akár egy szobor. Vágyódik az eső végzetes talánya után, piszkossárga folyókon úszó sötét gályákról, sűrű indák alá rejtett kincsekről álmodik.

Jacques éppen hátrafordulna, hogy harsogva kiadjon egy parancsot, amikor érzi, hogy hirtelen megremeg a fedélzet, recseg-ropog a hajógerinc, a hajó megbillen, mintha zátonyra futott volna. Egy szörny, de nem is, egy óriási kéz felemeli a víztől csöpögő hajót. Jacques csak áll dermedten, a kötélvastag, fekete szőrszálakra mered.

„– Ezt?” „– Igen, azt.” – Mondja a kisfiú, és a kéz a hajót Jacques-kal együtt papírba csavarja, melyen a kint szemerkélő eső majd nagy, nedves foltokat ejt. Víz csordogál a kirakatüvegen, és bent a boltban fagyos némaságba burkolja az ürességet a félhomály.