Benedetti egy időben gyakran írt monológot. Egyszerű monológot hallgatósággal, belső monológot, monológot levél formájában, monológot üzenetrögzítőre. A Buzón de tiempo kötet „postaládája” tele van ilyenekkel, de más kötetekben is találni szép darabokat.

Egy nagy monológ-kedvencem volt az első Benedetti novella, amit valaha fordítottam, talán idővel az is fölkerül ide... Most viszont két kiragadott részlet, alatta, a tovább után a letölthető teljes változat. (Szintén kicsit szolgaian szöveghű stílusban.)

Rekviem pirítóssal

(részletek)

...

[...] Maga félt már valaha igazán? Mirta folyton azt hiszi, hogy az Öreg egyszer fölbukkan részegen, és lecsatolja az övét, hogy megverje. Még mindig nem szokta meg az új helyzetet. Én viszont megpróbáltam hozzászokni. Maga másfél éve tűnt föl, de az Öreg már jóval korábban is ivott, és nem sokkal azután hogy rákapott, elkezdett verni minket. Mindhármunkat. Mirtát és engem szíjjal ütött, ez eléggé fájdalmas, anyut viszont ököllel. Csak úgy, különösebb ok nélkül: mert túl meleg volt a leves, esetleg mert túl hideg, vagy azért, mert anyu nem várt rá ébren hajnali háromig, vagy túlságosan megduzzadt a szeme a sok sírástól. Aztán, idővel, anyu már nem sírt többet. Nem tudom, hogyan csinálta, de amikor apám ütötte, még csak az ajkába sem harapott, és sírni sem sírt, pedig ettől az Öreg még inkább feldühödött. Anyu tudta ezt, de mégsem sírt. [...]

...

[...] Ráadásul, egyik este egy kicsit későn ért haza (bár mindig jóval apu előtt), és olyan szemekkel nézett rám, annyira más tekintettel, hogy egyből tudtam, hogy valami történik. Mintha akkor ráébredt volna, hogy képes lehetek megérteni őt. Szorosan magához ölelt, szinte megbánóan, azután rám mosolygott. Emlékszik még a mosolyára? Én emlékszem, igen. Annyira aggasztott ez a változás, hogy két-három alkalommal kimaradtam a munkából (a vége felé rendeléseket vittem házhoz egy élelmiszerboltból), hogy követhessem, és megtudjam, miről van szó. Akkor láttam meg magukat. Magát, és anyut. És én is boldog voltam. Lehet, hogy mások azt gondolnák, hogy szívtelen vagyok, és talán nincs is rendjén, hogy megörültem, hogy anyám megcsalja apámat. Lehet, hogy azt gondolnák. Ezért nem is mesélem senkinek. De maga más eset. Maga szerette őt. És ez olyan volt számomra, mint valami nyeremény. Mert ő megérdemelte, hogy szeressék. Maga szerette, ugye, hogy így van? Sokszor láttam magukat, és ebben majdnem biztos vagyok. Persze, az Öreget is megpróbálom megérteni. Nem könnyű, de megpróbálom. Sohasem tudtam gyűlölni, érti ezt? Talán azért, mert annak ellenére, amit tett, még mindig az apám. Amikor vert minket, Mirtát és engem, vagy amikor nekirontott anyunak, a rémület mellett szánalmat éreztem. [...]

...

Elsőre tetszett, másodszorra már kevésbé (lehet, hogy azért, mert a vártnál kicsit nehezebben találtam rajta fogást, ha egyáltalán...). Mindenesetre megosztom veletek Halley Mora egypercesét.

A kezdetek

Hirtelen ráébredt, hogy intelligens. Otthonossá tette a barlangját. Eszközöket készített, megtanult tüzet gyújtani, és a tüzet életben tartani, föltalálta a fegyvereket. Büszkén felsőbbrendűnek érezte magát a föld színén élő összes teremtménynél, de szüksége volt valamire, amivel tükröt tarthatott önnön fontossága elé. Akkor megteremtette Istent saját képére és hasonlatosságára.

Egy Benedetti abból a sorozatból, amelyet próbáltam a szokásosnál kicsit szöveghűbben fordítani. Tulajdonképpen elég egyszerű nyelvezete van, a korábban általam fordított novelláknál jóval szimplább. Igazán meglepett, milyen gyorsan befejeztem.

Átment pár címváltozáson; nem gondolom, hogy ennél jobb nincs, de nekem már nem volt energiám ezen agyalni.

Gondolatok a magasjárdáról

(részletek)

...

Valóban megható volt látni minket, ahogy útra kelünk délutánonként, nagyanyám és én, kéz a kézben, mosolygósan és megnyerően, ahogy megállunk a téren, hogy köszönjünk a cipésznek, aki bűnügyekről mesélt, miközben cipőt foltozott, azután a gyógyszertárnál, hogy a patikus megtöltse a jobb oldali zsebemet mézes vagy mentás cukorkával. Megható volt hallani nagyanyámat, ahogy megkérdezi tőlem, lenne-e kedvem tenni egy kört a település egyetlen autóbuszán, így kínálva fel az örömet, hogy szemügyre vegyem a kecskegidát, amely mindig ott volt, kicsivel az utolsó kanyar előtt, unottan, álmosan. És megható volt hallani, ahogy nemet mondok, nem, ma nincs kedvem, mivel valójában mindenki tudta, hogy azért mondok le önfeláldozó módon az útról, hogy ő spórolhasson tíz centet.

...

Így hát, amikor befejeztem a szabadon választott témáról szóló szerzeményeimet (a legyekről, a térdemről, a kürtről), rendszerint leültem kekszet enni a baromfiudvarral szemben, és a halálra gondoltam. Ez valóban jó téma volt, olyan nagy, hogy nem fért a műveim korlátai közé, olyan erőteljes, hogy mindig belesápadtam egy kicsit. Lehunytam a szemem. A nap szintén lehunyta az övét, és a baromfiudvar nyugovóra tért. Akkor lehetett meditálni. Minthogy a téma a halál volt, mindenekelőtt fontos volt, hogy megértsem. A megértéséhez pedig nincs jobb módszer, mint nem gondolni semmire. Nem gondolva semmire az ember eléri a nemlétet, az pedig maga a halál. Nyilvánvaló volt. Így gondoltam, legalábbis. De amikor úgy tűnt, hogy elérem a teljes ürességet, az énem teljes megszűnését, rájöttem, hogy végül is arra gondolok, hogy nem gondolok semmire. És, még ha a semmi is az egyetlen gondolatom, ez így már maga volt a minden. Természetesen ez csak egy megközelítő tolmácsolása annak a fajta gyermeki gondolatvilágnak, amelyben akkoriban földolgoztam a benyomásokat. De lényegében erről volt szó.

A kilencedik vagy tizedik meditáció után győztem meg magam két alapvető fontosságú dologról. Az első, hogy nem létezhet a halál mint teljes és totális semmi. A második, hogy erről egyféleképpen lehet megbizonyosodni: meg kell halni. Tulajdonképpen úgy gondoltam, hogy ez egy sima ügy, mert, ha meghalok, és utána kiderül, hogy nincs Semmi, nem különösebben zavar, hogy tévedtem, más részről nem leszek olyan helyzetben, hogy ezen sajnálkozzam; ha pedig ellenkezőleg, van Valami, nemcsak igazam lenne, de ennek tudatában is lennék. És ezt minden más érvnél fontosabbnak éreztem. Tudnám. Sokkal inkább voltam kíváncsi, mint gyáva. Ezért hát elhatároztam, hogy rövid úton meg fogok halni.

...

Nem terveztem a mai posztot, de a blog.hu szerkesztőrendszere komolyan meglep néha... Mondhatnám, khm.

Egy gyerekeknek szóló egyperces mesegyűjtemény záródarabját emeltem ki mára. A permetszer összetételét nem ismerem...

Öt egyperces

(részlet)

* * *

Permetezővel a kézben körbejárta a szobát, beszórta a sarkokat, a lambériát, az ágyat, az ágy alatti részt, a két kis éjjeliszekrényt, a ruhásszekrény ajtóit, a ruhásszekrény belsejét, a plafon stukkóit. Amikor végzett, hozott egy nagy műanyag dobozt meg egy szemöldökcsipeszt, és hozzáfogott a keresgéléshez. A permetszertől megbénult és testet öltött apró kísérteteket könnyű volt elkapni. Kihúzta például a szekrény egyik fiókját, bedugta a csipeszt, és kiemelt egy-két reszkető, csöpögő kísértet-tökmagot, akik végül a dobozban kötöttek ki. Még így is legalább egy óráig tartott, míg megtöltötte a műanyagdobozt kísértetekkel. Akkor úgy gondolta, elég lesz a betakarításból.

Ezután a konyhába ment, lefedte a dobozt egy átlátszó fóliával, és berakta a mikrohullámú sütőbe. Néhány csippanás: öt perc. Várakozás közben kiteregetett, vizet tett föl egy kávéhoz, kiment a vécére. Amikor letelt az öt perc, kivette a dobozt és levette róla a fóliát. A csöppnyi kísértetek úgy néztek ki, mintha porcelánból készültek volna, fehér mázzal bevont testükön két apró, fekete festékpötty szemükkel.

A hétvégén két pezót fog kérni darabjáért a kézműves vásárban.

Érdekes kezdeményezésre bukkantam a minap. A múlt héten, egyelőre csak elektronikus formában – a piedepágina.com portál gondozásában –, megjelent egy antológia olyan fiatal, latin-amerikai írók novelláiból, akik 1970 és 1980 között születtek.

A szerkesztő, Diego Trelles Paz 1977-es, az előszóban meglehetősen kiábrándult hangnemet pendít meg, de mindenképpen kedvet csinál az antológia végiglapozásához. 63 író 16 országból a mérleg, el is tűnök most egy rövid időre, és megnézem, mit ír ez a generáció, háttal a jövőnek...