Egy rövid hír, Andrés Neuman El viajero del siglo [Századutazó] című regénye nyerte az idei Alfaguara díjat, 546 kiadatlan regény közül választotta a zsűri (Luis Goytisolo; Ana Clavel, Carlos Franz, Julio Ortega, Gonzalo Suárez, Juan González) az övét. A díj mellé kb. 40 millió forint és egy Martín Chirino szobrocska jár. (Forrás: Editorial Alfaguara)

A regény a XIX. században játszódik, valahol Poroszország és Szászország határán. Neuman a klasszikus regény és a kortárs narratíva eszközeit használva, ezen a korszakon keresztül mutatja be a XXI. századi Európát foglalkoztató kérdéseket: a bevándorlást, a multikulturalizmust, a nyelvi különbségeket, a női emancipációt, a nemi szerepkörök átalakulását.

A Spanyolországban, Granadában élő Andrés Neumantól egy novellát fordítottam korábban.

A második Eliseo Diego fordításom, amit vállalok itt a blogon (van még olyan, ami valahogy nem akar elkészülni). Szintén egy rövidke novella, ha tetszik egyperces, ugyanabból a kötetből, amelyikből a Jacques származik. Amit annak idején Jacques, a kalóz-nak fordítottam, ma valószínűleg máshogy tenném.

A Divertimentos [Mulatságok] kötet (szinte) minden írása valamiről szól: A tükörről, Az álarcról, Jacques-ról stb. Még a műfordító kurzuson említette Scholz Laci, hogy ezek a címek ("-ról, -ről") egy bizonyos korszakra, stílusra emlékeztetnek illetve utalnak, ezért illik megtartani a szerkezetüket. Ő mondta a korszak nevét is, persze, csak én sajnos elfelejtettem, és irodalomtörténeti ismereteim hiányosak e kérdésben.

A Divertimentos novelláinak (a szerző miniatűröknek hívja őket) egy része kurzívval van szedve, még a tartalomjegyzékben is. Ezek amolyan fejezetindítók. A toronyról is ezek közül való. Gondolkodtam egy darabig, hogy legyen-e kép ehhez a mikronovellához, lett nem lett.

A toronyról

A vadász fekszik a völgy sziklás talaján, és álmodik. Álmában megjelenik egy hatalmas oroszlán. A vadász bosszúsan állapítja meg, hogy az állat alakja szinte alig kivehető. Egész teste beleremeg az erőfeszítésbe, míg végül felismeri a szembogarát, a sörénye szálait, a szőre színét, a mancsait. Hirtelen arra riad, hogy végzetes súly nehezedik a koponyájára. Az oroszlán a torkába mélyeszti szemfogait és elkezdi bekebelezni.

Az oroszlán áldozata csontjain fekszik, és álmodik. Álmában egy vadász közeledik felé. Az oroszlán felbőszülve, mégis mozdulatlanul várja; tisztán akarja látni, mielőtt egy ugrással rávetné magát, hogy elpusztítsa. Amikor már a feszülő ereket is felismeri a vadász kezén, fölébred, de akkor már késő. A kezek egy erős lándzsát markolnak, és a torkába döfve megsebzik.

A vadász megnyúzza, félredobja a csontjait, leheveredik a bőrére, álmában pedig megjelenik egy hatalmas oroszlán.

A csontok végül ellepik az egész völgyet, és egy éjszaka alatt toronnyá magasodnak, ami tovább gyarapodik az idők végéig.

Francis Ford Coppola folyóiratot alapított 1997-ben, megszületett a Zoetrope: All-Story. Az volt a célja, hogy bemutassa az elbeszélések és más művészeti ágak, például a szépirodalom és a film közötti kapcsolatokat.

A főszerkesztő a 13. évfolyam első számát a latin-amerikai irodalomnak szentelte. A szám szerkesztői a perui Daniel Alarcón és Diego Trelles Paz voltak, vendég-arculattervezője pedig Guillermo del Toro. A tíz novellát Andrea Strane, Francisco Goldman, Carolina De Robertis, Idra Novey, Janet Hendrickson és Mariana Morris-Grajales fordította angol nyelvre. Bár ez a kiadvány nem közvetlenül A jövő nem a miénk projekt része, szembetűnőek az átfedések.

Ugyanakkor elgondolkodtató pár dolog. Míg az antológia előszavában Trelles azt írja: "idegen csengésű hangutánzó szavak és hozzájuk tapadó előtagok nélkül", amivel az őket megelőző mozgalmak hangzatos neveire utal, és arra, hogy ők nem regasztanak magukra ilyen címkéket, a folyóirat bevezetőjének címe: "Enter the Post-Post-Boom". Ez azért egy szemöldökfelvonást megérdemel.

Viccként fölfogva persze megbocsátható a cím. Ráadásul találó is. Most dolgozom éppem egy lektori jelentésen a könyvről, és ebben írtam: "Most, amikor Magyarországon az olvasóközönség jelentős része számára a latin-amerikai irodalom még mindig egyet jelent García Márquezzel és Vargas Llosával, mindenképpen érdekes lehet bemutatni az őket követő írógeneráció után következő új nemzedék céljait, alkotásait." Szóval, poszt-poszt-boom. Hozzátéve, hogy a boom sem egyenlő a fent említett két íróval.

Víctor Rodríguez Núñez vers, valószínűleg egy kis időre most félreteszem a versfordítást. Más terveim vannak, és egyik-másik időigényesebb, nem szeretném őket a végtelenségig húzni.

Távolság

 

Oly messze a város
                                    a világítótorony s a csillagok
az erkély min összeborzolja a haját az este
És oly közel a mezők
a fák lombjára lassan szürkeségként
rátelepedő roppant záporeső
és a távolságot csaholó kutya

Oly messze a barátok
és a söreink nyers ásványi habja
– a hírek akár egy csomó
az óra kis és nagymutatóján
Oly közel a család
a kukoricaliszt
                          petróleumlámpa és pókok

Oly messze az a nő
                                   kit egykor kigondoltunk
túl a fájdalmakon
Oly közel amit megszoktunk
mindennapos boldogág
szerelmetlenkedni akárhol mindegy hol
narancsillatúan

Oly messze a vers
                                 – a kísértet
a lehetetlen homályos üvegek
És oly közel a semmi
                                       egy fadarab
az a különös regény
tücskök sosemlátott türelmetlensége

És oly messze oly közel
                                           az élettől a halál

Hosszú-hosszú szünet után ismét Quirogát fordítottam. Azt hiszem, ő volt az, aki miatt ezt az egészet elkezdtem. Már akkor is, amikor még nem is tudtam, hogy elkezdtem. Ez a szöveg most igazi gyerekmese, azt hiszem, ilyen elvileg gyerekeknek szóló szöveget még nem fordítottam.

Természetesen ügyeltem arra, hogy az eredeti szöveg hangulatához hű legyek, azért nem gyerekes a szöveg. Nem a legvirtuózabb Quiroga írásról van szó, itt-ott kicsit színeztem is, persze csak egészen kicsit.

A részlet előtt még kedvcsinálónak a figyelmetekbe ajánlok egy képsorozatot (vagy ezt), egy venezuelai kiadásban jelentek meg, Leonardo Rodriguez-t dicsérik. Tehát a részlet, utána a teljes változat.

A flamingók harisnyája

(részletek)

...

Mind közül a legszebbek a korallkígyók voltak, akik lehetetlenül hosszú piros-fehér-fekete fátylakat viseltek, és úgy tekeregtek tánc közben, mint a szerpentinek. Mikor a kígyók a farkuk hegyén egyensúlyozva pörögtek és forogtak, eszeveszetten tapsolt az egész vendégsereg.

Csak a flamingók, akiknek akkoriban még fehér volt a lábuk, a csőrük viszont épp olyan vaskos és kajla, mint manapság, szóval csak a flamingók szomorkodtak, mivel ők olyan csekélyértelműek, hogy nem tudták, hogyan ékesítsék föl magukat. Irigyelték mindenki ruháját, ám leginkább mégis a korallkígyókét. Amikor egy korallkígyó elvonult előttük, és kacéran meglebbentette a fátyolszalagjait, a flamingók megpukkadtak az irigységtől.

...

Amikor a többiek meglátták a flamingókat és a szépséges harisnyájukat, mindenkit megevett az irigység. A kígyók csakis velük akartak táncolni, és mivel a flamingók lába egy pillanatra sem állt meg, nem láthatták pontosan, miből is készültek azok a gyönyörű harisnyák.

...

A flamingók mégis életben maradtak. Kínzó gyötrelmek közt, rohanvást vetették magukat a folyó vizébe. Rikácsoltak a fájdalomtól, a fehér lábuk most vöröslött a kígyók mérgétől. Még sok-sok nap elteltével sem szűnt a maró fájdalom, ahogy a méreg miatt nem múlt a lábuk vérvörös színe sem.

Mindez nagyon régen történt. Mégis, a flamingók még ma is szinte egész álló nap a vízben áztatják vöröslő lábukat, így próbálják enyhíteni az égető érzést.

Néha eltávolodnak a parttól, és tesznek pár lépést a szárazföldön, hogy lássák, jobban vannak-e. De a méreg hatására rögtön visszatér a fájdalom, és a flamingók futva vetik magukat a vízbe. Néha annyira kínozza őket a perzselő érzés, hogy behúzzák az egyik lábukat, és órákig állnak féllábon, mozdulatlanul, mert képtelenek újra kinyújtani.

...