Spanyol nyelvű irodalmak a boomon túl
Beszélgetés a modern spanyol nyelvű prózák magyar fordításairól
Országos Idegennyelvű Könyvtár kiállítóterme
(1056 Budapest, Molnár u. 11.)
2010. december 2. csütörtök, 18 óra
meghívó | facebook esemény

Úgy tűnik, részben Mario Vargas Llosa Nobel-díjának, részben a bicentenáriumi évnek köszönhetően Magyarországon is érezhetően a reflektorfénybe került a latin-amerikai irodalom. Először Mészáros Sándor beszélgetett Balázs Eszter kritikussal és Kőrösi Zoltán íróval az MR1-Kossuthon a Pro és Kontrában arról, hogy mi alapján döntenek az irodalmi Nobel-díjról, aztán Házi Hunor szerkesztésében az Esti séta foglalkozott egy órában a huszadik századi latin-amerikai prózával, ha úgy tetszik, "Vargas Llosa személyes kívánságára..." (Meghallgatható a hangtárban.) A nyilatkozók között műfordítók és filológusok: Dobos Éva, Dornbach Mária, Tóth Éva, Csuday Csaba, Cserháti Éva és jómagam. Aki még nem találkozott velem, szokhatja a hangomat...

Hogy aztán találkozzunk... A Cervantes Intézet véleményes programjait nézegetve úgy tűnik, az Országos Idegennyelvű Könyvtár vette át a spanyol nyelvű irodalom legfőbb bemutatójának szerepét. December másodikán ők látják vendégül a Lazarillo Hispanisztikai Portál szervezésében Imrei Andrea és Pávai Patak Márta műfordítókat, valamint Zelei Dávid hispanistát. A beszélgetés negyedik résztvevője én leszek. A boom utáni spanyol nyelvű irodalomról lesz szó, igaz, az OIK meghívóján illusztrációként helyet kapott Cortázar egyik könyve is, szóval szolgálhat meglepetésekkel az este.

Izgalmasnak ígérkezik november 29-n ugyanott, A Nobel-díjas Mario Vargas Llosa című beszélgetés. A résztvevők Gulyás András, Pál Ferenc, Tomcsányi Zsuzsanna műfordítók, Julio Zavaleta nyelvész és M. Nagy Miklós, az Európa Könyvkiadó főszerkesztője. A moderátor Scholz László, irodalomtörténész, egyetemi tanár lesz.

A Mexikói Nagykövetség támogatásával novemberben egy könyvbemutatóra és egy előadásra is sor kerül az OIK-ban, Agustín Cadena és Miguel Ángel Flores beszélgetőtársa Kutasy Mercédesz lesz. Minderről részletesen olvashattok a Lazarillo Hispanisztikai portálon.

Amikor az ember fordít, elsősorban (nem tudom, lehet, hogy nem elsősorban) azért teszi, hogy olvassák. A folyóiratokban publikált szövegekről is csordogálnak a visszajelzések, de egyetlen írás visszhangja sem hasonlítható ahhoz, amit egy könyv megjelenése kelthet. Vagyis kelt. Ha jó, azért, ha rossz, talán azért, mondjuk, ha közepes/semmilyen, akkor lehet, hogy visszhang nélkül marad. Persze én biztos voltam benne, hogy ez jó, szóval vártam, és kíváncsian várom a kritikákat. (Amikor fordítottam a novellákat, végig olyan érzésem volt, hogy rejtett kis kapcsok fűzik őket egymáshoz, nem tudom, másnak ez föltűnik-e majd.)

A spanyol recenziók között olvastam néhány egészen kiválót, az egyik egy apró, egyflekkes elemzés volt, mégis benne (rengeteg) minden. A lelkes német visszhangot nem betűztem már végig, az olaszt még nem kerestem. De hogy nektek ne kelljen keresgélnetek, ebben a posztban sorra összegyűjtöm a magyar kritikai visszhangot (persze én sem keresgélek, a google új[?] funkciója, a figyelmeztető email - vagy rss feed! megteszi ezt helyettem). Röviden idézek is belőlük, meg kommentálok is, kicsit. Fordított  időrendben, folyamatosan bővítve a posztot.

Jómagam, ha jól emlékszem, utoljára az egyetemen, szemináriumi dolgozatként írtam műelemzést, talán a kiadóknak szánt lektori jelentések hasonlítanak még valamelyest a recenzióhoz, de a két műfaj mégsem azonos. Mindenesetre nem minden recenzió jó recenzió, de minden recenzió hírverés, ezt kár lenne tagadni. Jut eszembe, a november 14-i Esti sétában a Kossuthon elhangzik majd egy rövid interjú Schweblinről (nem Schweblinnel) és a kötetről is.

Aki még nem olvasta a könyvet, csak óvatosan böngéssze az itt következő kritikákat, recenziókat, szösszeneteket, mert vannak a könyvben novellák, amelyek egészen máshogy hatnak, ha már előre tudjuk a csattanót!

Hát eljött ez a pillanat is. Megjelent az első kézbe vehető könyv a fordításomban. A Nyitott Könyvműhely adta ki, a címe A madárevő, Samanta Schweblin írta. Cérnafűzött kötött, védőborítóval. Éljen, éljen! Olvassatok bele itt. Íme a fülszöveg:

A Madárevő hipnotikus meséi rémisztő kegyetlenséggel bontják le a valóság falait. A nyers és idegenszerű szokatlanba különös módon keveredik bele a hétköznapi: egy felborult ásó, a konyha padlóján fekvő halott feleség, az út, a zajok, egy vadászat a pusztán, a pestis dühe, a feszültség, a kétségbeesés. Nevezhetnénk ezt a világot abszurdnak, ha a valóság nem bizonyította volna be már annyiszor, hogy semmi sem lehetetlen.

A gördülékeny és precíz stílusban megírt elbeszélések Franz Kafkára vagy éppen David Lynchre emlékeztethetnek. A kötet, mely 2008 legkiemelkedőbb latin-amerikai kulturális alkotásáért a Casa de las Americas díját is elnyerte, Samanta Schweblint az új generációs argentin elbeszélők legfontosabb és legeredetibb alakjai közé emelte.

És a borító, ami szokás szerint saját, szkennelt változat, a kiadó hivatalos borítóját megtaláljátok itt. Ajánlom a moly oldalát is. Most pedig írok a külsőről, belsőről.

De mielőtt belecsapnék a lecsóba: a neten keresgélve, mondhatnám egészen váratlanul találtam rá a Kortárs 2006. évi 11-12. számában Podmaniczky Szilárd A Magritte-vázlatok című munkájának egy részletére, amit ide kell másolnom, annyira rímel a könyvre.

A madárevő lány (Az élvezet)

Tegnapi sétámon különös arcú lányt láttam, szép volt, a bőre mégis pergamen. Egy fa alatt állt, melyen madarak csiripeltek. Hirtelen elfogott a félsz, hogy ez a lány mindenre képes. Csak fölnyúl a fára, és élve, fehér gallérját sem kímélve, nyersen vérét ontva, végtelen szenvedéllyel megeszik egy madarat.

Vissza a kötethez, kedves munka volt, az elején nagyon flottul indult az egész, aztán mindenféle kalamitással kellett megbirkóznunk. Először is a fordítástámogatással kapcsolatos pályázat (ennek összeállítása is újabb hasznos tapasztalat volt) valahogy ott ragadt az Argentin Nagykövetségen, a határidő után egy-két hónappal kezdtek érdeklődni az argentinok, ugyan, merre jár az anyag. Szerencsére nagyon rugalmasak és készségesek voltak.

A szerződés megköttetett, én nem láttam, persze nem is feltétlen tartozik rám. Samanta elküldte nekem a kéziratot, elkezdtem rohamtempóban dolgozni, hogy időben kész legyen a könyv. Amikor az utolsó simításokat végeztem, valamiért mégis a kezembe került a szerződés, és komoly meglepetés ért. A tartalomjegyzék nem egyezett a kézirat tartalmával (ami viszont egyezett az általam ismert latin-amerikai kiadásokéval). És nem csak egy-két eltérésről beszélek... Kupaktanács, egyeztetések, már nem volt idő a hosszabb régi novellák fordítására (meg az újabbak talán hangulatnyival jobbak is voltak), szóval maradtunk az eredeti tartalomjegyzéknél. Szerintem jobb is, egységesebb is így a könyv. Kézirat lead, fut egy gyors korrektúrás kört, hátradől, és várja a fejleményeket. Azok meg jönnek, a tovább után.

Annyit írtam már Samanta Schweblinről, lassan írhatna más is. :P Viszont a megjelenések miatt nem tettem még közzé egyetlen novellát sem a kötetből. Eddig. Amikor promóciós, részletközlésre alkalmas szöveget kerestünk, kézenfekvő volt, hogy ez lesz a nyerő. Csak kettő novella ennyire rövid a kötetben, szinte már tárcanovellányi terjedelmű, és szerintem (is) ez az erősebb. A szerkezete, vagyis inkább a "működési" elve pedig nagyon is jellemző Samantára.

Olvassátok el, ha kedvet kaptok, olvassátok el a könyvet is. Ha pedig ezt a novellát szeretnétek közölni valamilyen irodalmi blogon, hírfolyamban, online folyóiratban, akkor írjatok, megoldjuk! Jöjjenek a részletek, a tovább után pedig a teljes változat. A sok hír között már-már elvesztek a szövegek, de vannak, nem kell csüggedni.

Pillangók

(részletek)

...

[...] Most már bármelyik pillanatban kinyílhat a kapu, és akkor kirobban a teli torokból nevető, tarkabarka, olykor tempera- vagy csokoládéfoltos gyereksereg. Most valamiért mégis késik a kicsengetés. A szülők várnak. Egy pillangó száll Calderón karjára, ő egy hirtelen mozdulattal elkapja. A pillangó megpróbál kiszabadulni, de Calderón összefogja a két szárnya hegyét. Erősen tartja, hogy ne tudjon meglógni. Majd csak figyelj, ha meglátja a lányom, mondja Gorritinek, és közben megrázza a lepkét, imádni fogja. De túl erősen szorítja, érzi, hogy a szárnyak vége összetapad. Lejjebb csúsztatja az ujját, és látja, hogy tényleg ott maradt a nyoma. A lepke megpróbál kiszabadulni, vergődni kezd, de az egyik szárnya kettészakad, mint egy papírlap. [...]

...

[...] A kapura néz, ami abban a pillanatban – mintha hirtelen széllökés törte volna le a zárat – kitárul, és egyszerre több száz, mindenféle színben és méretben pompázó pillangó veti magát a várakozó szülők felé. Arra gondol, hogy vajon megtámadják-e, talán az is eszébe jut, hogy most meg fog halni. A többi szülőn nincs nyoma félelemnek, a pillangók csak körbelibegik őket. Az utolsó, lemaradt pillangó is fölzárkózik, és csatlakozik a többihez. Calderón tovább bámulja a nyitott kaput, és a központi aula üvegén át figyeli a kihalt termeket. A kapu előtt még összegyűlik néhány szülő, mind a gyereke nevét kiabálja. [...]

...

A novella utolsó mondata eszembe juttatott egy gondolatsort, ami talán egy konferencián* (*egy konferencia felvételét hallgatva) fogott meg. Egy kritikus mondta, hogy egy író sosem magyaráz, mindig csak közöl. És egy súlyos, de általános fordítói hiba az, ha a fordító megmagyaráz a szövegben, nem csak közöl, ahogy a szerző. Általában azért, mert fél, hogy nem érthető az ő közlése. Lehet, hogy egy picit én is túlzásba vittem az utolsó mondatban.

Már többször is említettem, mennyivel kényelmesebbnek, vagy legalábbis hatékonyabbnak tartom a digitális olvasást a papíralapúnál. Akár egy PDA-n is. Persze, el tudom képzelni, hogy egy tengerparti strandra én is inkább a könyvet vinném, de hat-hét könyvet, ugye, már nem valószínű. A Libinfóról, a digitális forradalom egyik (könyvtári) vívmányáról, és arról, hogyan segíti a műfordítót, már írtam korábban. Most viszont a Digitális Irodalmi Akadémiáról lesz szó.

A moly.hu-n (ha nem ismerné valaki, egy könyves közösségi portál) turkáltam éppen, tulajdonképpen ismerkedtem az oldallal, mert bár regisztráltam valamikor régen, keveset jártam arra azóta. A moly vs. Könyvkolónia harc eldőlni látszik, ami nem lep meg, előbbi felülete trendi és hívogató, és legalább valamennyire összeszedett, a KK enyhén szólva rusnya. Tartalmilag is kevésbé tűnik naprakésznek, de bevallom, a funkcióiban már nem merültem el, nem volt jó érzés kalandozni benne. Szóval a molyon egy blogbejegyzésben vagy karcban vagy kommentben olvastam egy sort a DIÁ-ról.

A DIA a Wikipédia szerint 1998. június 2-án jött létre a legkiemelkedőbb magyar írók-költők forrásértékű szövegeinek megismertetésére és elérhetővé tételére. Érdemes elolvasni a DIA hitvallását is. Nem másolom ide a szerzőket, ha meglátogatjátok az oldalt, ott a teljes lista, nem rossz, nem rossz. És ami számomra fontos, elég sok kortárs szöveg is jelen van. Ha nem is a Garaczi, Dragomán, Darvasi vonalon, de van miből meríteni. Ihletet, természetesen. A DIÁ-nak ugyanis keresője is van, a digitalizált szövegekben keresni is lehet. (Sajnos bűn lassú, nem mutat apró részleteket a találatok környékéről, és a leghasznosabbat, a dzsókeres kiefejezéskeresést nem tudja. Akad fejlesztenivaló.)

Még nem írtam arról a blogon, hogyan dolgozom. Most sem fogok, de a XX. század műfordítója, aki papíron, ceruzával, könyvtárnyi papírszótárral dolgozott, nem ismerne rá a szakmájára. A lényeg persze nem az eszközhasználat, de olykor jól jön a "segítség". A DIÁ-n remekül meg lehet keresni, hogy egy kifejezést milyen formában használt egyik vagy másik írónk, lehet jelzőket kölcsönözni, ha elakadunk a szemszínekkel (ebben az esetben a színszótár is hasznos lehet), de lehet szimplán olvasgatni is, mondjuk Nádas Pétert. És most jöhetnek a gonosz (ámde helytálló) kommentek arról, mennyi pénzből készült el, és mennyiből fönntartható a DIA. Nem baj, kell ez.