A [győri] Műhely folyóirat kéthavonta jelenik meg, és egy ideje évente jelentkezik egy tematikus számal is. A tavalyi számhoz fordítottam egy novellát és egy verset, közben a vonatos számból idei lett, de kivártuk. Régi a történet, nem is tudtam hirtelen kibogozni a levelezésemből, mikor készültek a fordítások, talán egy éve, áprilisban.

A számot az Írók Boltjában mutatják be április 29-én 16 órakor. Vendégek: Ágh Isvtán, Balla Zsófia, Báthori Csaba, Danyi Zoltán, Gergely Ágnes, Takács Zsuzsa, Tóth Krisztina, Uri Asaf és Zsemlye Ildikó. Bevezeti és moderál: Villányi László.

A vers a szokásos Rodríguez Núñez darab, bár az itt közölteknél jóval hosszabb Vonatok (18. o.). A spanyol (aragón) Carlos Castántól viszont még nem jelent meg fordításom, itt a blogon sem, egy részletet viszont most kiteszek a Hólepte peronból (69. o.). A 170+ oldalon persze van még pár izgalmas olvasmány. Aki elfárad, megnézheti a Holtvágány c. rövidet, ha elcsípi valahol. Tematikus szám alighanem lesz jövőre is, reméljük, egy-két Benedetti novellával.

A vasúttársaságok folyamatosan, már a Union Pacific óta próbálják visszaszorítani az ehhez hasonló megmagyarázhatatlan jelenségeket. Titokban, ügyelve arra, hogy ne keltsenek pánikot, sorban fölszámolták közülük azokat, amelyekről eldugott elefántcsonttornyokban végzett komoly kutatások alapján bebizonyosodott, hogy kiküszöbölhető apróságokon múlnak. Így, miután egyes anyagokat másokkal helyettesítettek, elkerülték a kísértetvárosokat, rendszeresen összekutyulták a menetrendet, megszentelték a gyártósorról legördülő mozdonyokat, és a forgalomban bevezették a hirtelen gyorsítást és fékezést, sőt a váratlan irányváltásokat, sikerült megszüntetniük a leglátványosabb furcsaságokat, alig néhány túlélő maradt, és ezek is csak hébe-hóba bukkannak föl, kivételek, melyek erősítik a józan ész diktálta szabályokat, de ennek megfelelően mindig lesznek olyan utasok, akik, ha ép bőrrel akarnak visszatérni rövidke útjukról Leganésből, jobban teszik, ha inkább hajóra szállnak. Mindenesetre lássuk be, annyi év után már kevéssé valószínű, hogy napjainkban komancsok támadjanak meg minket egy vonaton, vagy a cár postájával kapcsolatos kalandba keveredjünk.

Nem volt könnyű munka, viszont nagyon szerettem csinálni, értelmezni, kerekíteni a mondatokat és a sztorit. Azt hiszem, az egyik legjobb novella volt, amit addig fordítottam. Azóta talán akadtak jobbak, de egy Castán kötetet még mindig szívesen vállalnék, főleg, ha az aragóniai fordítóházban is dolgozhatnék egy-két hetet. :) Bár mostanában épp a ház végéről kaptak szárnyra hírek...