Amikor elindítottam ezt a blogot, azt írtam a "hitvallásomban", hogy az egyik célom a Quiroga életmű fordítása. Az azóta eltelt időben megtanultam, hogy a tervek megvalósulnak, de építkezni kell, és várni – néha sokat – a megfelelő pillanatra. A Babits-ösztöndíj elnyerése annak idején apró lépés volt a kézbe vehető könyv felé, de azóta inkább a megtorpanást éreztem. Viszont soha nem adtam föl, mindig ott munkált bennem a dolog, és voltak apró biztató jelek.

Most megint úgy látszik, valami beérhet, messze még a vége, de szeretnék Quiroga novelláskötetet, és szerintem lesz is, a meséskönyvvel majd meglátjuk, mi történik. De miért ne lehetne szépen illusztrált kötet vagy kötetek belőle. 

Annak idején a Móra hat Quiroga gyerekmesét adott ki a nyolcból, az első kimaradót, A flamingók harisnyáját már közöltem itt (szerintem az egyik legjobb mind közül), most lendületadóként jön a másik kihagyott (szintén madaras) állatmese, A megkopasztott papagáj. Aki ezt olvasva kicsit húzná a száját, hogy nem is olyan jók ezek a mesék, az olvasson felnőtteknek szánt történeteket, pl. A napszúrást, az az első valódi fordításom!

A megkopasztott papagáj

(részletek)

...

A jaguár viszont dühbe gurult, mert azt hitte, a papagáj gúnyolódik vele, és mivel éppen éhes volt, úgy döntött, megeszi a fecsegő madarat. Így hát azt válaszolta:

– Jól van! Csak gye-re egy ki-csit kö-ze-lebb, mert rosz-szul hal-lok!
A jaguár nem hallott rosszul, csak szerette volna, hogy Pedrito a közelebb jöjjön, és egy csapással elkaphassa. A papagáj pedig másra se gondolt, csak hogy milyen jól fogják magukat érezni, ha felséges barátjával beállítanak a házhoz egy tejes teára. És lejjebb ereszkedett, még közelebb a talajhoz.

– Finom papi, otthon! – fújta teli torokból.

– Kö-ze-lebb! Nem hal-lom! – felelte reszelős hangon a jaguár.

...

Végre megérkezett a házhoz, és az első dolga az volt, hogy megnézze magát a szakácsnő tükrében. Szegény Pedrito! Ő volt a világ legkülönösebb, legcsúnyább madara, teljesen kopasz, még farka sem volt, és egyfolytában rázta a hideg. Hogy állíthatna így be az étkezőbe? Az egyik eukaliptusz törzsében talált egy odút, ami olyan volt, mint egy barlang. Elrejtőzött a mélyén, és ott reszketett tovább a hidegtől és a szégyentől.

...

Tavaly, a chilei könyvvásáron egy kerekasztal-beszélgetésen fölmerült a kérdés, miért nem olvassák egymást a jelenlevő írók (és olvasók is, persze, részben). A válasz a szokásos volt, mert messze nem egységes a latin-amerikai könyvpiac, nincs átjárás az egyes országok között.

Állítólag ez ihlette az (egyébként nem kis hal) DraftFCB reklámügynökséget, hogy akcióba lépjen. Kerestek egy méltó könyvet, és eljutottak A jövő nem a miénk argentin kiadójához (mivel alighanem megtudták, hogy ez a kötet látványosan bejárta Latin-Amerikát, és a létével demonstrál az előbb említett sorompók ellen), és fölvetették, hogy szülessen egy újabb kiadás az antológiából.

A csavar a dologban az, hogy a könyv a kinyitásától számítva mindössze két hónapig olvasható, azután eltűnnek belőle a betűk! Szitanyomással készült, egy speciális, erre a célra kifejlesztett festékkel. A dolog mögötti filozófia valami olyasmi, hogy szerették volna mágikus és költői formában fölhívni a figyelmet egy valós problémára, létrehozni egy olyan könyvet, amely önmagában is üzenet, mégpedig azt üzeni, hogy olvassuk ezeket a fiatal szerzőket, mielőtt még valóban, a szemünk láttára tűnnének el az írásaik. Azaz, tűnjenek el az írásaik (de nem olvasatlanul), hogy ők maguk megmaradjanak, minél többen olvassák őket. (Gondolom az olvasás veszélyeztetettsége, a könyv eltűnése ellen is fölszólaló előszót is magukénak érezték az ötletgazdák.)

A projekt lenyűgözően rövid idő alatt megvalósult, már a visszhangot is lehet böngészni, ez megoszlik a "nettó baromság" és a "mekkora ötlet" skálán. De szerintem vicces, hogy az írók után most már az olvasók is megismerkedhetnek az "üres oldal pánikkal". (A képet Diego Trelles új blogjáról nyúltam.)

A k nyv, am ly ne v rhat

(2012-06-20) Az ötlet és a kivitelezés három arany- és egy bronzérmet kapott az idei Cannes Lions fesztiválon. Ez a nagydíj utáni legnagyobb elismerés. Gratula!

Agency: Draftfcb Buenos Aires
Executive Creative Director: Javier Campopiano
Creative Director: Lulo Calió
CW: Lucas Bongioanni
Art Director: Javier Agena Goya

(Ha már szóba került a könyv, eszembe jutott, már írtam, néha szoktam nézni, hogyan áll az antológia a bookline-on. És a hét elején masszívan föltört a listák elejére. Próbáltam megfejteni, miért, de nem sikerült. Online megjelenés nem volt, tévéről, rádióról, nyomtatott anyagokról meg nincs tudomásom. Pedig érdekelne, mi lehetett az ok...) 

Egy korábbi posztban írtam arról, milyen nehézségekbe ütközik a műfordító, ha tulajdonneveket magyarít egy regény fordítása során. Akkor abban maradtunk, hogy a szokásokat tiszteletben tartva például földrajzi neveknél igyekszem a tulajdonnévi részt megtartani, a köznévit magyarítani. Nagy vonalakban. Azóta gyűjtöm az erőt, hogy merjek szakítani ezzel az egyébként szerintem nem túl szerencsés szokással. És akadt is egy kis munícióm, ahogy haladtam tovább.

Megint az utcanevek

Beindult a csatangolás Roberto Bolaño Vad nyomozók című regényének cselekményében, és ahogy új helyszínek jelennek meg, persze új földrajzi nevekbe ütközik az ember, és új problémákba. A bécsi részben szembesültem azzal, hogy tarthatatlan ak fönt megfogalmazott elv, a Josefstädter Strassét még fordíthatnám Josefstädter útnak (de ha nem, akkor kisbetű vagy nagy "magyarul" a strasse?), a Julius Raab Platzot Julius Raab térnek, de mit kezdjek az egybeírt földrajzi nevekkel: Kirchengasse, Landesgerichtsstrasse, Aspernbrücke... A német kultúrkörnyezet közelsége hajlamossá tesz rá, hogy azt higgyük, mindenki tudja, hogy a gasse utca, a brücke híd. Akkor muszáj szétválasztani és fordítani? Megint mondhatjuk, hogy kövessük az általános gyakorlatot, és ne bántsuk ezeket. De ha nem, akkor miért muszáj a spanyol callét, avenidát stb. lefordítani? És (az egyébként kötőjeles) Franz-Josefs-Kaiban a kai jelentése már nem tűnik olyan közkeletűnek, pedig szimplán rakpart, a Rennweget meg aztán tényleg hogy válasszam szét, ha mégis? Ha pedig lefordítom egy út (egybeírt) köznévi részét, mit kezdjek azzal, ha egy metrómegálló neveként is szerepel a szövegben? Azt már csak nem köznevesíthetem.

Ugyan nem egybeírós probléma, de az amerikai Jackson Streetet, Reston Avenue-t is nehéz szívvel fordítanám, főleg, hogy nem nagyon szokás. De csak azért, mert az angol és a német nyelv kulturális befolyása nagyobb Magyarországon, mint a spanyolé, már idegenül hatna a plaza, a vía, a glorieta? És a rue, a boulevard? Nem hiszem.

És a toldalékolásuk

Érdekes az a kérdés is, hogy milyen elv alapján toldalékoljuk pl. az utcaneveket. A Kárász utcán sétáltam, de az Árva utcában vagy a Kinizsi utcában lakom (de mégis a Kinizsi utcáról nyílik a Benczúr, és nem a Kinizsi utcából?), de a Fő utcán van a kedvenc üzletem. Nagyapám háza a Kossuth utcán volt (vagy a Kossuth utcában?, mintha ez már ingadozna). A megszokáson kívül mi dönti el? És mi dönti el, ha nincs megszokás? Vajon a Bucareli utcán vagy a Bucareli utcában van a Quito kávézó? A Montes utcán vagy a Montes utcában lakik a szereplőnk?

Megint az átírás

Legutóbb egy félmondattal említettem, hogy oda kell figyelni a "klasszikus" tulajdonnevek magyar írásmódjára, egy félszóval, hogy a nem latin írások átirata is okozhat gondot. Akkor még nem sejtettem, hogy a kínai vagy orosz nevek után komoly fejtörőkkel találkozom majd a héber utcanevek esetén. Ezeket elvileg nem kiejtés, hanem egyfajta sztenderd átírás alapján kéne magyarra ültetni, de a hagyományos magyar átírás természetesen eltér a spanyol és az angol szokástól. Nem okoz problémát a Yarkon > Jarkon vagy a Yafo > Jaffa, Elat > Eilat átmenet, még a Yoreh > Jóre sem bonyolult, egy Rosh Ha'ayin > Ros HáÁjin után az ember gyanút fog, HáSomer, HáArgazim, csak nem határozott névelő az a "Há"? De bizony. És akkor maradjon a névben, vagy vágjam le?... Arról már nem is beszélve, hogy ott a Gan Meir, amiben a Gan park, azaz lehetne Meir park is (sőt, Gan Meir park is, láttam így is), a Giv'at Rokah pedig egy városrész ugyan, de a Giv'at domb. A lehetőségek tárháza széles.

Érdekes paradoxon az is, hogy a regényben fölemlegetett avantgarde-nak több orosz származású szereplője már franciaként vonult be a köztudatba, latin betűs átiratú névvel. Hasonlóképpen Lev Trockij dédunokája hiába született Mexikóban, Verónica Volkow a neve, és nem a magyaros cirill átirattal szerepel. Vajon magyarosítsam ilyenkor is a vezetéknevét?

A tovább után jönnek még a katalánok, a fiktív címek meg még egy kis toldalékolás. Katt.

Talán már egy kommentben írtam, hogy idén még(?) nem írták ki a Babits ösztöndíjat és a többi fiatal alkotóművészi pályázatot sem. Közben vártam, vártam egy spanyol kiírást, amiről sajnos tavaly lemaradtunk, de csak nem jött. Most már biztos: idén nem, vagy nem úgy írják ki, ahogy szokták. Arra bíztatok tehát minden ifjú fordítót, ne a pályázatoktól várja az első lökést. Persze hiba lenne nem próbálkozni azzal, amivel lehet, de számolni vagy tervezni velük éppolyan hiba.

A tervezett kisregényen gondolkodva jutott eszembe, hogy nem közöltem még itt a blogon a spanyol Andrés Barba díjnyertes novelláját, ami amúgy egy korábbi regényéből kihagyott fejezet átdolgozott változata. Ennek a regénynek a kiadásáról is szövődnek tervek. Kirándulunk tehát, a sok Latin-Amerika után egy kis üdítő Spanyolország következik, üdítő abban az értelemben is, hogy a szöveg bizonyítja, születnek regények a posguerra, a polgárháború utáni időszak nyomorán túl is.

A novella nem fog csalódást okozni azoknak, akik ismerik a "munkásságom", de a mostanában közöltekhez képest stilárisan és szerkezetében is mindenképpen különlegesebb. Barbás, na.

Teresa-látomás

(részletek)

...

Beszívtad viszont az illatát. Szőke kislány illata volt, szőke és nyávogó kishúgszaga, folyton játszotta az eszét, nem tudni, miért, de tántoríthatatlanul, a rajongásig szeretett, mert te érettebb voltál a banális csevelyek türelmetlenségében, mert te találtad ki a játékokat, mert te – ha fölálltál egy székre a nappaliban – elérted a fölső polcot, amin ott voltak anyu régi ruhái, mert te már voltál elsőáldozó. Ő pedig csak figyelt, szelíden. Pontosan ezért szeretted volna elpusztítani, mert nem tudtál mit kezdeni a szeretetével.

...

„Kelj föl!” – mondtad.

Mire az apád:

„Mit mondasz, Marina?”

Teresa megkaparintotta a zsákmányát; Téged. Végre elérzékenyültél, végre szeretted őt.

Mire az anyád:

„Csókold meg, Marina!”

A hideg rátapadt az ajkadra. Teresa hidege. A szőkeség hidege. A szőke homlokának hidege.

„Kelj föl!”

„Miket beszélsz, Marina?”

„Semmit.”

Úgy találtál rá arra a hidegre, mint a hívő a hitére, hideg az ajkadon, abban az elviselhetetlenül fehér teremben, ahol ott feküdt, egyedül, a többiek pedig nem érthettek meg, ha valamelyikük megkérdezte, hogy érzed magad, azt gondoltad: „Jaj, a szegény királylány, a rózsapíros ajkú, fecske szeretne lenni, pillangó, tarka rajzú,”, azt mondtad:

„Jól.”

„Biztos?”

„Biztos. Kimegyek egy percre a mosdóba.”

„Ne maradj sokáig!”

...

„Hiányzik” – ezt mondtad, és egy pillanat múlva már valóságos volt az érzés, meglepő volt, milyen meggyőző a szó, mintha úgy igazán még soha nem mondták volna ki azelőtt, mintha nem is létezett volna korábban, meghatódtál a tökéletességétől, többször is megismételted.

Most is látott téged.

„Most is lát minket” – mondta a nagymama.

Most is látsz engem, gondoltad. Rögeszmévé vált gondolat, amely a riadtan összegömbölyödő állatokhoz hasonlóan húzódott néha vissza. Most is látsz engem. Amikor a tükörbe nézek, látsz engem. Amikor meztelen vagyok, látsz engem. Amikor sétálok az utcán, látsz engem. Látod, mit gondolok, mi az, ami voltam, amit gondoltam, és mi az, ami leszek a következő pillanatban. Látod a játékaimat. Látod a fájdalmamat. „Szeretlek” – mondtad. És tudtad, hogy Teresa azonnal olvassa a gondolatod, rögtön, ahogy zokogva kimondod, mintha most már a gondolataidon keresztül kellene hazudnod Teresának. [...]

...

A Pluralica új, havonta jelentkező beszélgetéssorozatot indított Budapesten Hullámtörés címmel. Az estek folyamán a szervezők olyan témákat kívánnak tárgyalni, amelyek a mindennapok (irodalmi) sodrásában gyakran teljesen elkerülik a figyelmünket, holott megérdemelnék azt. A sorozatban kiemelt helyet foglal el az irodalom, de a nyitottság és koherencia jegyében az esteken a társművészetek területére is kieveznek. Szeretettel várnak minden olyan érdeklődőt, akik egy kedélyes, jó hangulatú, ugyanakkor izgalmas témákat feszegető estre vágynak. A beszélgetéssorozat 2. alkalmán A jövő nem a miénk című kötetről lesz szó.

Pluralica estek - Hullámtörés 2.
A jövő nem a miénk
Roham kávézó galéria (A Casa de la Música épülete)
(1088 Budapest, Vas u. 16.)
2012. január 26. csütörtök, 18 óra
meghívó | facebook esemény

Vendégek: Balázs Eszter Anna (az utószó írója), Diego Trelles Paz (az eredeti antológia szerkesztője) - na jó, ő valószínűleg virtuálisan, Krusovszky Dénes (a JAK Világirodalmi Sorozat egyik szerkesztője), Kertes Gábor (az antológia fordítója).

A beszélgetést vezetik: Gaborják Ádám, Lőrincz Gergely

Végre elkészült a meghívó, várunk tehát mindenkit szeretettel, katt a formabontó meghívóért. (Mondjuk, majdnem tökéletes, még épp a szociális hálókon való hatékony terjesztés szenved némi csorbát rajta, de majd megoldjuk.) Az estig néhány tartalom még megjelenik majd a Pluralica honlapon is, ez a terv, legalábbis. Lesz fölolvasás is, de valószínűleg nem a kötetből, és remélem nagyon érdekes beszélgetésbe fogjuk bevonni a közönséget is, ha akarja.

De hogy valami exkluzív tartalommal is kényeztessem a blog látogatóit, csöndben kiszivárogtatom a kötet két elvetett borítótervét, remélem, nem orrol meg rám ezért senki. Ezek is K. T. munkái, becsszó, nem én csináltam őket. A baloldali a személyes kedvencem a három közül, az a street-artos fotó nagyon megy a kötethez.

Gyertek, csütörtökön hatra!