Benedetti egy időben gyakran írt monológot. Egyszerű monológot hallgatósággal, belső monológot, monológot levél formájában, monológot üzenetrögzítőre. A Buzón de tiempo kötet „postaládája” tele van ilyenekkel, de más kötetekben is találni szép darabokat.
Egy nagy monológ-kedvencem volt az első Benedetti novella, amit valaha fordítottam, talán idővel az is fölkerül ide... Most viszont két kiragadott részlet, alatta, a tovább után a letölthető teljes változat. (Szintén kicsit szolgaian szöveghű stílusban.)
Rekviem pirítóssal
(részletek)
...
[...] Maga félt már valaha igazán? Mirta folyton azt hiszi, hogy az Öreg egyszer fölbukkan részegen, és lecsatolja az övét, hogy megverje. Még mindig nem szokta meg az új helyzetet. Én viszont megpróbáltam hozzászokni. Maga másfél éve tűnt föl, de az Öreg már jóval korábban is ivott, és nem sokkal azután hogy rákapott, elkezdett verni minket. Mindhármunkat. Mirtát és engem szíjjal ütött, ez eléggé fájdalmas, anyut viszont ököllel. Csak úgy, különösebb ok nélkül: mert túl meleg volt a leves, esetleg mert túl hideg, vagy azért, mert anyu nem várt rá ébren hajnali háromig, vagy túlságosan megduzzadt a szeme a sok sírástól. Aztán, idővel, anyu már nem sírt többet. Nem tudom, hogyan csinálta, de amikor apám ütötte, még csak az ajkába sem harapott, és sírni sem sírt, pedig ettől az Öreg még inkább feldühödött. Anyu tudta ezt, de mégsem sírt. [...]
...
[...] Ráadásul, egyik este egy kicsit későn ért haza (bár mindig jóval apu előtt), és olyan szemekkel nézett rám, annyira más tekintettel, hogy egyből tudtam, hogy valami történik. Mintha akkor ráébredt volna, hogy képes lehetek megérteni őt. Szorosan magához ölelt, szinte megbánóan, azután rám mosolygott. Emlékszik még a mosolyára? Én emlékszem, igen. Annyira aggasztott ez a változás, hogy két-három alkalommal kimaradtam a munkából (a vége felé rendeléseket vittem házhoz egy élelmiszerboltból), hogy követhessem, és megtudjam, miről van szó. Akkor láttam meg magukat. Magát, és anyut. És én is boldog voltam. Lehet, hogy mások azt gondolnák, hogy szívtelen vagyok, és talán nincs is rendjén, hogy megörültem, hogy anyám megcsalja apámat. Lehet, hogy azt gondolnák. Ezért nem is mesélem senkinek. De maga más eset. Maga szerette őt. És ez olyan volt számomra, mint valami nyeremény. Mert ő megérdemelte, hogy szeressék. Maga szerette, ugye, hogy így van? Sokszor láttam magukat, és ebben majdnem biztos vagyok. Persze, az Öreget is megpróbálom megérteni. Nem könnyű, de megpróbálom. Sohasem tudtam gyűlölni, érti ezt? Talán azért, mert annak ellenére, amit tett, még mindig az apám. Amikor vert minket, Mirtát és engem, vagy amikor nekirontott anyunak, a rémület mellett szánalmat éreztem. [...]
...
Az eredetivel párhuzamos, teljes változat (PDF-ben): 
Mario Benedetti: Rekviem pirítóssal.
Mario Benedetti: La muerte y otras sorpresas. Mexikóváros, 1968, Siglo XXI Editores
Az írás megjelent a Sikoly folyóirat 18. számában.
Az illusztráció fortinbras képe: Portuguese toast and an Americano, Alcoa Bakery.
