A cím szándékosan félrevezető, a magyar gyakorlatban (és gondolom a nemzetköziben) a címadás nem a fordító felelőssége. Persze ajánlhat változatokat, érvelhet, de a cím végül a kiadó döntése alapján születik meg. Amit végül is meg lehet érteni. A címváltozatokon való ötleteléskor azért érdemes körülnézni, van-e a regénynek általánosan használt, bevett címe a magyar kritikai gyakorlatban. Ebben az esetben több változat is fölbukkan. (Nem úgy, mint a Cortázar féle Ugróiskola esetén, amit B. J. Sántaiskolaként magyarított, szerintem érthetetlenül és – érvekkel – védhetetlenül.)

Tehát nem a címről lesz szó, hanem olyan apróságokról, amelyekre az olvasó legjobb esetben föl sem figyel, sőt nem is gondol, és amíg az ember például novellákat fordít, ő sem igazán. Valahogy föloldja ezeket a helyzeteket a megszokás és pillanatnyi belátása szerint. Egy hosszú regény esetén viszont konzekvensnek kell maradnia, konzisztens szöveget kell alkotnia. És ez néha nehezen sikerül. Mert az irányelvek, ökölszabályok nem mindig működnek. Valószínűleg nem mások által még soha nem érintett problémákról fogok szólni, de ezek néha több álmatlan éjszakát okoznak, mint egy elsőre lefordíthatatlannak látszó körmondat, vagy egy szóvicc.

Földrajzi nevek

A fordított és a magyar irodalomban általános szokás, hogy az idegen földrajzi nevek tulajdonnévi részét érintetlenül hagyjuk, a köznévit pedig fordítjuk. Vannak kivételek, ha a tulajdonnévi rész jelentéstartalma lényeges (Sziklás-hegység). Nem minden nyelven van ez így, például az angol fordítás is Glorieta de los Insurgentest, Calle Bucarelit, Colonia Condesát említ, nem pedig Insurgentes körteret (az Insurgentesek körterét?, a Felkelők körterét, lásd még: Örs vezér tere, és nem Örs vezér tér) vagy Bucareli utcát, Condesa negyedet. Persze léteznek a már köztudatba bevonult ellenpéldák (Time Square), én is megtartok egyet, Zona Rosa nem lesz Rózsa-negyed sem Rózsaszín zóna, de még Zona Rosa negyed sem. Az én célom elvileg az lenne, hogy az olvasó tudjon tájékozódni, ha Mexikóvárosba kerül, be tudja járni az utcákat, helyeket, ezt a magyarítás nehezíti, vonzó az angol megoldás, de le kell nyelni a gombócot, és marad a tér, park, utca, sugárút. (2012-08-31: Bátor voltam, nem maradt; 99%-ban következetesen. 1-2 helyen az olvasószerkesztő "tévesen" korrigált, én meg nem futottam újabb köröket.)

(Plusz érdekesség: június 18. óta Gironában utca viseli Roberto Bolaño nevét.)

Tulajdonnevek

Van viszont egy másik szokás is, a szentek, királyok nevét, amennyiben lehet, fordítjuk: Miksa császár és Sarolta császárné (nem pedig Maximiliano és Carlota), Szent Márton és nem San Martín. Ez rendben is van, de mi a helyzet, hogy ha egy tér viseli Szent Márton nevét. Valamelyik szabály sérülni fog, akármelyik megoldást választjuk (és választhatunk, aki nem hiszi: Szent Márk tér Velencében). (Ugyan nem dilemma, de oda kell figyelni a spanyol szövegben található idegen nevek írásmódjára, mert nem mindig az eredeti alakban szerepelnek, egyszerűbb esetben a latin eredetik – Catulo > Catullus – helyreállításáról van szó, máskor nem: Omar Ibn al-Farid > Omar ibn al-Fárid).

„Beszélő” nevek

Zárójelben, mert a tulajdonnevekhez tartozik. Nem tudom, mennyire számít beszélőnek pl. egy kutyanév, Morzsi, Cézár stb. Többnyire szokás őket fordítani (vagy helyettesíteni, inkább), pedig talán a kultúrák közvetítésébe az is belefér, hogy állatnevekkel ismerkedjen az idegen anyanyelvű olvasó. A klasszikus Vargas Llosa fordítások tele vannak beszélő, vagyis inkább ragadványnevekkel, klasszikus „hiba” G. A. Rizsfalója, amiről kiderült később, hogy létező vezetéknév. Ha meg az, akkor már nem fordítjuk, a szokás szerint.

Bolaño regényében egyetlen beszélő névvel találkoztam, de az sem mond semmit. Piel Divina az egyik mellékszereplő neve, az angolban Luscous Skinként szerepel, én Isteni Bőrként, esetleg Csodás Bőrként fordíthatnám, és a barátai szólíthatnák Bőrnek a srácot, de minek? Semmiféle utalás nem történik a regényben a név eredetére, semmiféle szerepe nincs (más a helyzet Velha Esperançával Agualousa Múltkereskedőjében...). Ha a magyar olvasónak nem is hangzik furán az eredeti (pontosabban ugyanolyan furán hangzik, mint a többi név), a szövegkörnyezetből úgyis kiderül, hogy ez egy fura név. Akkor meg minek megbontani a szöveg egységét egy magyar névvel? Nem tenném.

Boltok

Kedves probléma a sok-sok könyvesbolt nevének fordítása is. Különösen azért, mert ahogy nálunk, úgy tűnik Mexikóban is előfordul, hogy a bolt tulajdonnevében szerepel az amúgy köznévi forma: Fókusz könyvesbolt, de Írók boltja. Hogy fordítanánk ezt spanyolra? Librería Írók boltja? Librería Írók? Librería de los escritores? Vagy egyszerűen Írók boltja, és a kontextusból kiderül, hogy ez egy könyvesbolt? A párhuzamos ellenirányú példa: Librería del Sótano, ez sem lesz Alagsori Könyvesbolt. Én azt a módszert követem, hogy ha Bolaño nagybetűvel írja a könyvesboltot, a bolt nevének részeként tekintek rá, ha nem, akkor könyvesbolt lesz a magyarban. A tulajdonnévi részt pedig nem fordítom. Igen ám, de mi legyen egy korábbi szabállyal, ha pl. latin neve van a könyvesboltnak? Plinio el jóven, azaz ifjabb Pliniusz. El kell dönteni, melyik szabály erősebb.

Megint leírom, az egyes problémákat az ember hajlamos egyszerűen föloldani, de nehezebb a dolga, ha a rendszerben gondolkodik.

A tovább után jönnek még a könyvcímek és a szleng. Katt.

Könyvcímek

A regényben rengeteg könyvcím szerepel. Ezek egy része egyértelműen idegen nyelvű könyv, idegen nyelven. Ez esetben egyszerű a képlet, meg kell tartani az eredetit (lehet vitatkozni azon, hogy ki kell-e javítani a helyesírási hibákat, elütéseket, szerintem igen, erre is oda kell figyelni).

A második eset, idegen nyelvű könyvek spanyol fordításban. Ilyenkor a szöveg egysége megint csak úgy tartható meg, ha ezek a címek magyarul szerepelnek a magyar verzióban. Vörös és fekete, ugyan miért írnám franciául vagy spanyolul (vagy az Euripidészt, pl.). Ritkán, de azért előfordul, hogy olyan könyvről van szó, amit nem fordítottak magyarra. Mi ilyenkor a teendő? Nagyon nem illik a rendszerbe, ha eredeti nyelven szerepel a cím, de mégis, ha lefordítom, akkor nehezebb megtalálni, melyik könyvről van szó... (Jut eszembe: lábjegyzetelés. Nagyon nem divat mostanában, tehát próbáljuk kerülni.)

A harmadik eset a spanyol nyelven íródott könyveké. Ezekből sok van, és természetesen sok közülük soha nem jelent meg magyarul. A szöveg egységét szem előtt tartva megint csak az a véleményem, hogy a magyarul megjelent könyvek esetén az ismert címet kell használni (Borges: Brodie jelentése), de mi legyen a tucatszám fölbukkanó, magyarul ki nem adott könyvek címével? Ha lefordítom, a probléma ugyanaz, mint az előző pontban, talán annyi különbséggel, hogy nem hatnak idegenül eredeti nyelven, mert mindenki tudja, hogy Mexikóban járunk. Tulajdonképpen akár az összes spanyol nyelvű címet hagyhatnánk békén…

Szleng, kornyelv

A regény cselekménye a hetvenes évektől a kilencvenesekig terjed. A szereplők pedig szlenget használnak, elsősorban mexikói szlenget. Az egyik kritikus számon kérte az írón, hogy nem autentikus a szlengje, nem hetvenes évekbeli, és nem is igazán mexikói. Ez mondjuk nem egészen igaz. De a lényeg, milyen szlenget használjon a fordító. Mert valamit kell. A hetvenes évek magyar „tolvajnyelvét” előbányászni szerintem hatalmas tévedés lenne, egy fordítás, különösen a mai kánon szerint, mindig a mának (és a jövőnek :) készül, tehát ez nem opció. Az egészen aktuális, éppen születő szleng viszont nagyon visszásan hangzik, aki nincs benne az ezt használó szubkultúrában, az legföljebb a kontextusból jöhet rá néha, mi mit jelent. Földrajzi értelemben meg eléggé egységes a szlengünk, szerencsére nem is juthat eszembe, hogy Mexikót megfeleltessem mondjuk BAZ megyének. Tehát főleg a szleng örökzöldjeiből, a „mindenki” által értett, de még a fiatalok számára sem bénán hangzó szavakból építkezem. Kicsit kiherélt lesz így a nyelv, kicsit könyvízű, de azért messze nem akadémikus. (És egy kicsit persze csempészek bele az általam használt szavakból is.)

Vannak persze nehezen föloldható helyzetek, a pejoratív értelemben használt gachupín, például, amit a spanyolokra használnak Mexikóban. Kb. mind digó, ruszki (olasz, orosz) idehaza. De ilyenünk nincs a spanyolra. A fordító próbálkozhat jelzőkkel festeni a hangulatot (a sudaca lett nálam egyszer koszos latin, ezt a latin-amerikaiakra használják Spanyolországban). A másik lehetőség a lábjegyzet, de ezt kerülném ebben az esetben is. A harmadik az, hogy ott hagyom, hogy gapuchín, és valahogy odavarázsolom a jelentését, nem magyarázva, persze, csak közölve. És így segítem, hogy beszivárogjon a magyarba a szó. De valami azt súgja, ami működhet az enchilada, a piñata stb. esetében, az nem fog ebben az esetben. (Néha persze megtart az ember, és nem is magyaráz, a "gringo frijolero pinche puñetero Bush" maradt Miguel Antonio Chávez novellájában.)

Működhetne viszont pl. a papuchi, papacito esetében, és ezeket meg is tartja az angol fordító is (nem teljesen világos, miért ezeket, és miért nem másokat, bár általában igaz, hogy több mindent megtart eredetiben, mint amennyit egy magyar kiadás szerintem elbírna.) Én mégis hajlok a papuskám, apucikám fordításra. Ha van magyar megfelelő, akkor használom, (mano/mana, tesó), ha nincs, inkább kitalálom, minthogy vegyesen szerepeljenek. Egy dilemmám azért akadt, a naco/naca, ami a városba költözött indiánokra használnak, és egyáltalán nem PC, erre nálam a proli született átmeneti megoldásként, mert annyira párhuzamos a jelentése az eredetivel, és még meg is magyarázzák a szövegben. De ha ezt megtartanám, valószínűleg kapnék a kritikusoktól...

Vannak még fejtörést okozó szavak, az egyik „kedvencem” az hombre, ami bizonyos helyzetekben kizárólag töltelékszó szerepben bukkan föl, és biztosak lehettek benne, hogy nem fogom „hapsikám”-nak fordítani, mint ahogy az egyik Vargas Llosa novellában tette K. I. De haver, pajtás, te sem lehet mindenhol, sőt, úgy érzem, a „hallod”, „figyelj” sokkal közelebb áll az eredeti szerepéhez, mint bármi más.

Dilemmából akad még, ezért a II. rész...