Az első darab A jövő nem a miénk című antológiából válogatott novellák közül. Az Ortuñóra jellemző iróniával. A novella Spanyolországban a Páginas de Espuma kiadó gondozásában jelent meg.
Két dilemmámat megosztanám veletek. Az első rögtön a cím: „La Señora Rojo”. A vörös nő/asszony/néni/asszonyság, egyik sem tetszett. Ráadásul tulajdonnévként kezelendő módon, tulajdonképpen névelő nélkül helyesebb. Nem találtam jobbat, az öreg teknősből végül Vörös nagyi lett. Szerintem belefér. Jobb ötleteket persze szívesen olvasok.
A másik az „imádom ezt az időjárást” felkiáltás. Az eredetiben klíma van, éghajlat, de az időjárás felé elmozdulva akár idő is lenne. A „klíma/időjárás” a felkiáltáson kívül is felbukkan egy helyen, ezért szerettem volna általános megoldást találni, egy szót, mindkét célra. A meleggel is próbálkoztam, nem is hangzott rosszul, de kicsit pontatlannak éreztem, így lett időjárás. Ami az eredeti mondat kompaktságából semmit nem ad vissza, sajnos. Lesz még jobb, remélem. A részletek tehát (a teljes mű a tovább után):
Vörös nagyi
(részletek)
Van egy teknős a kertemben, akkora, mint egy asztal. A halálán van, napok óta az ablak alatt agonizál. Sosem rajongtam igazán az állatokért, de a teknősökben becsültem a némaságukat. Hát nem: zajosak. Ez legalábbis kiveri az álmot a szemünkből, és tönkreteszi a reggelinket a nyöszörgésével.
...
Egyik reggel arra leszek figyelmes, hogy a lányok igencsak bizalmasan beszélgetnek egy bizonyos Vörös nagyiról, és közben jókat nevetgélnek. A feleségem nyugtalanul vallja be, hogy így keresztelték el az állatot, bár a neméről nem tudni biztosat. A vörös persze a vérre utal, ami már folyamatosan bugyborékol elő a szájából, amíg salátát nem kap.
...
A félelmeim beigazolódtak. Egy este, amikor hazaérek a munkából, egy büntetőcédulát találok Vörös nagyi páncéljára ragasztva. Hétszáz pezó! Ennyi pénzért bérelhettem volna neki egy karneváli kocsit, és kétszer körbevitethettem volna a városon. Bosszúból dupla adag salátát adok neki vacsorára, aztán fölhangosítom a tévét, amikor elkezd öklendezni. Remélem, szenved közben.
– Itasson vele egy kis hipót – tanácsolja a szomszéd, akivel akkor elegyedek szóba, amikor észreveszem, hogy épp egy fekete szemeteszsákba csomagolt tetemet vonszol. – Egy pohárkával legurít a torkán, és már meg is szabadult a nyavalyástól.
De Vörös nagyi olyan okos, hogy nem issza meg a hipót, hanem pedánsan visszaköpködi, egyenesen a cipőmre.
...
Teljes változat és eredeti (PDF-ben): 
Antonio Ortuño: Vörös nagyi.
Antonio Ortuño: El jardín japonés. Madrid, 2007, Páginas de Espuma
Az illusztráció a Letras Libres folyóiratból származik. A szerző nem ismert.
Főoldal« Benedetti: Viszonyuk nem volt egyszerűHalley Mora: Nők... »
