Teresa Porzecanskira akkor bukkantam, amikor uruguayi kortárs írók után keresgéltem a neten. Érdekesnek tűnt, idézek az életrajzából: „szakítani mert az uruguayi prózára korábban oly jellemző városi realizmussal”, és ez bizony egészen komplex, szürreális, izgalmas végeredményeket szül időnként.
A novellával rengeteget vesződtem. Már félig-meddig föladtam, félretettem három hétre, és utána gyakorlatilag mindent kihúztam a fordításomból. Értetlenül néztem, hogyan választhattam annyira rossz megoldásokat eredetileg. A végeredményre viszont nagyon büszke vagyok. Ritka az ilyen, hogy egy fordítást hónapokkal az elkészülte után elővéve semmit nem változtatna rajta az ember. Ez pedig ilyen. (2008-12-09: Egy picit most mégis változtattam rajta, Mª Elena tanácsára.)
Az írónő egyébként nagyon kedves és készséges volt, egy levelében megindítónak nevezte, hogy magyarul láthatta egy novelláját... Ami a végére egészen a szívemhez nőtt.
Zavargások odalent
(részletek)
...
A nő azonban nem szándékozott véget vetni saját száműzetésének – nem, ha odakint át is lépnek meghatározott szabályokat –, fogva tartotta a gyöngyöző tisztaság, mely lassan, szappanos hullámok láncolataként tartott lefelé a hátán és végül elárasztotta feneke fehér domborulatait. A nő sápadt volt, már-már áttetszően halvány, a férfi a fürdőszobához vezető opálos fényű folyosón át figyelte őt, ahogy ott áll a zuhanyfülke, egy sírkamra, csillogó négyszögében, szinte bebábozódott mozdulatlanságban, karjait – sok összefonódó karját – nyújtva a vízsugár elapadhatatlan forrása felé, mint egy vézna, ókori papnő.
...
Végül a nő az erőszaktól elgyengülve megadta magát és összeroskadt, elárasztotta a komor, magába zárkózó délutánt, szétszóródott, ahogy a férfi hadonászva egyengette darabjait, hogy a szoba bolyhos szőnyegén újra visszanyerjék eredeti – magzati, vagy már embrionális – formájukat, megpróbálta újra felépíteni a nőt, megmentve a hasát, kiegyenesítve a hátát, újra testbe zárni, dacolva a vízpermettel, levegő után kapkodva, hogy talpra állítsa, vagyis, az ablakhoz cipelje a nőt, szóval így, meztelenül és síkosan, mindenféle váladéktól nyálkásan, hogy lássa, igen, hogy végre megnézze azt odalent, azt a baljós, sötétlőn terjeszkedő foltot, mely mintha a tér vércsomóiból táplálkozna. Egy tér, amely ahogy elnémult, egyszerre távolinak is látszott; kiáltások, jajszavak nélkül, utat nyitott a lakás kitárt ablakán át esetlenül betolakodó halál dacos csöndje előtt.
...
Az eredetivel összevethető novella egészben: 
Teresa Porzecanski: Zavargások odalent.
Teresa Porzecanski: Ciudad Impune. Montevideo, 1986, Trilce
Az illusztráció Matt Carman képe: Warm/Dry.
