Mi ez?

A blogon rendszeresen publikálom saját műfordításaimat. Jellemzően spanyol nyelvterületről válogatok, többnyire novellákat, mikronovellákat („félperceseket”) fogok megosztani veletek, de előfordulhatnak regényrészletek, színdarabok is.

A hosszabb írásokból a blogon csak részleteket közlök, de a teljes változat mindig letölthető (korlátozott ideig) PDF formában az adott bejegyzés végén.

Olvassatok, szóljatok hozzá, beszéljetek bele!

Egyedi kerámia

Szerethető, használható, igényes rakukerámia és kőporcelán tárgyak, ajándékok és home dekor. Hagyományos és Raku technikára épülő egyedi vizuális élmény. Károlyi Ildikó keramikus

Szerethető, használható, igényes rakukerámia és kőporcelán tárgyak, ajándékok és home dekor. Hagyományos és raku technikára épülő egyedi vizuális élmény. Károlyi Ildikó keramikus

Könyvek

Értékelések Roberto Bolaño Vad nyomozók című kultregényéről.

Folyamatosan bővülő visszhang A jövő nem a miénk című antológiáról.

Kritikák, recenziók Samanta Schweblin A madárevő című könyvéről.

Címkék

a.jövő.nem.a.miénk (40) alkohol (2) állatmese (3) álom (4) angyal (1) antológia (14) anya (3) apa (5) argentína (20) átváltozás (1) bemutatkozás (3) beszélgetés (7) bevándorlás (1) bölcsek.köve (1) bolívia (3) brazília (1) chile (10) család (2) díj (6) ecuador (2) egyesült.államok (1) élet (1) elmélet (3) előítéletek (1) előszó (1) erőszak (6) eső (2) eszköz (4) fantasy (3) félelem (2) felelősség (1) fény (1) férfi.nő (14) feszültség (1) film (1) filozófia (5) foci (2) fordítás (1) franciaország (1) guatemala (2) gyerek (7) gyerekkor (5) haiku (1) hajó (1) halál (13) hangfelvétel (4) hellókarácsony (1) honduras (2) hozzáférés (1) humor (1) hűtlenség (2) ifjúsági (3) interjú (1) internet (1) kalóz (1) karácsony (3) kiadó (1) kísértet (1) klímaváltozás (1) kocsma (1) költészet (1) kolumbia (1) komédia (1) kör (1) kórház (2) korrupció (1) középkor (3) kronópiók.és.fámák (3) kuba (18) kutya (5) levél (1) magány (1) mexikó (15) mikronovella (20) monológ (4) munkahely (2) nagymama (1) nagyszülő (4) napló (1) nicaragua (1) női.író (7) novella (30) offtopik (3) öngyilkosság (2) öregség (1) oroszlán (1) őserdő (3) pályázat (8) panama (2) paraguay (3) párbeszéd (2) peru (8) pillangó (1) politika (1) pornó (1) pszichiátria (1) publikáció (30) regényrészlet (4) rendezvény (2) rendőrség (1) spanyolország (15) sport (1) száműzetés (1) szerelem (1) szexualitás (2) születés (1) tabu (1) tél (1) tigris (1) tömeg (1) tükör (1) újjászületés (2) újság (1) uruguay (21) utazás (1) vad.nyomozók (6) vallás (1) venezuela (2) vidék (2) vonat (3) william.blake (1) wordle (1) zene (1)

Feliratkozás

Email feliratkozás (bejegyzések):

Powered by FeedBurner

Andrés Neuman: Életadó fény (2006)

2008.12.07. 18:03 Kurta | novella spanyolország apa kórház argentína fény újjászületés születés monológ a.jövő.nem.a.miénk | 3 komment

Elérkezett a pillanat, A jövő nem a miénk novellái közül itt az utolsó. Mármint az általam kiválasztott hat közül. Hadd süssem el azt az ordasrossz poént, hogy nehéz szülés volt. Rengeteg változaton ment keresztül, és azt hiszem, még mindig tudnék jobb és jobb megoldásokat találni, de egyre kevesebbet, és egyre hosszabb ideig tartana a keresés. (A másik lehetőség, hogy teljesen átírnám, és kezdhetném elölről a keresgélést. De nem. Pedig néha azért csikordul ez a változat...) Nem is emelnék ki olyan dilemmát, amivel a fordítás során megküzdöttem, tényleg embertelen sok volt. Ráadásul a múlt időket is elég elvetemülten használja Neuman, nem könnyű.

A címválasztás sem volt egyszerű, a spanyol eredeti alumbramientója egyszerre utalt a szülésre és a fény kiemelt szerepére a novellában – és természetesen a kettő kapcsolatára. Ráadásul olyan kompakt módon, hogy azt fokozni nem is lehet. Volt ez a fordításomban már minden: Világrahozatal, Világrajövetel, Teremtő fény, Életadás, Gyermekáldás, végül a fönti változatnál maradtam. Ismét mondom, szívesen hallgatok jó tippeket.

Andrés Neuman rövid életrajzának végén linkeltem pár magyarul elérhető részletet tőle, érdemes elolvasni őket. Nem minden írása ilyen „elvetemült”. Most viszont jöjjön a részlet, és alatta a teljes változat:

Életadó fény

(részletek)

[...] visszanyertük ártatlanságunkat, mondta vállát a vállamba fúrva, és valóban, a fény bátortalanul, kuszán szűrődött be az ajtó alatt, mint egy súlytalan, narancsban játszó betolakodó, hajnalodhatott, és akkor elérkezett az idő, lassan fölöltöztettek, csendben átvizsgáltak, a nővérek gumikesztyűt húztak, mintha áldozati szertartáshoz készülődnének, uram, itt az idő, közölte velünk az egyik nővér, és a szó, idő, pajkosan megkapaszkodott a mellbimbójában, ott csüngött a nővér köpenyén előbukkanó barázdában, az a mellbimbó egy O betű, a születés percének glóriája, azt mondta, visszanyertük ártatlanságunkat, az arcán a felszentelt gyönyör már egy visszatérő nőt idézett, mintha már akkor tudta volna, aztán lassan átölelt, ahogy senki korábban, annyira boldog vagyok, mondtam neki, és kicsit elszégyelltem magam, azután boldogság öntött el a szégyenérzettől, a rajtam végigfutó borzongástól, csókolgatott, csókolgatta mindkét lábam, pici voltam egészen, és járni tanultam,  [...]

...

[...] gyerünk, életem, nyomjál, jön már, a combomat tartó nővérek is szaporábban lélegeztek, de izgatottan remegett Riquelme doktor sötét orra is, legyünk őszinték, ronda orra volt, csak így tovább, uram, emelje fel a fejét, úgy könnyebb lesz, azt mondta, aztán a sarjadzó, barázdált hasam, és egy napfésű, ahogy végigkarcolja a bőröm, egészen mélyen, úgy, ahogy ő festetlen körmeivel karmolt belém, mélyebben, szerelmem, kiáltotta azon az éjszakán, és kiabálta most is a kórházak sajátos, gyarlón alakoskodó illatától átjárt, kifakult szobában, már kevés van hátra, uram, belém mélyesztette körmeit, egybeforrt a hangunk, és megértettük, hogy az élet tulajdonképpen társas szerelem, hogy nem önmagáért létezik, mit érne az élet két összefonódó akarat, a megosztott fájdalom nélkül, [...]

...

[...] én felüvöltöttem, a doktor nevét kiáltottam, a sajátom, a feleségem nevét, és még egyet, mindegy volt mi az, de akkor megértettem, hogy az lesz a gyermekem neve, hogy tulajdonképpen a nevén szólítottam, gyere, gyere, fiam, mondta apám, amikor nyári délutánokon lőni tanított, fogd meg ezt a puskát, gyere, én majd megtanítalak, hogy soha ne bánthasson senki, látod ott azt a dobozt? ott, akkor találd el, gyerünk, életem, nyomj még egy kicsit, már kibukkant, én pedig becsuktam a szemem, nem akartam látni, ahogy kirepül a sors kegyére bízott golyó, és átlyukasztja az ágak között ülő sörösdobozt,  [...]

...

Teljes változat és eredeti (PDF-ben): PDFAndrés Neuman: Életadó fény [?].

Andrés Neuman: Alumbramiento. Madrid, 2006, Páginas de Espuma

Az illusztráció Omar Eduardo képe: Alumbramiento.

Főoldal« Rodríguez Núñez: Cochabambai kocsmaIwasaki: A villamosszék »

A bejegyzés trackback címe:

https://mufordito.blog.hu/api/trackback/id/tr9809531

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

először azt hittem hogy ez szép. aztán azt hizttem hogy ez groteszk mármint durva. aztán azt hittem hogy semmi értelme.

persze aztán kiderült hogy mindegy hogy mit hiszek. kinyomtattam és kölcsön fogom adni egykét barátomnak.

nem tudok spanyolul, de respect hogy egy ilyen szöveget élvezhetően lefordítottál.

az egyetlen amin megakadtam az h "lfojtot fényű burka" szerintem feleslegesen sokdimenziós.

meg a cím. azthittem majd mondok valami jó tippet.. de nem tudok:)

overall: respect.
kolyok, nagyon ismerős, amiről írsz...

Kicsit csapdába is csaltam magam ezzel. Amikor a kötet novelláit olvastam (a 63-ból, kb. 55-58-at, talán a mennyiség miatt egy kicsit felületesen), ez volt az utolsó. Azonnal megtetszett, ráadásul a válogatáskor nyilván más szempontokat is figyelembe vettem: az előző négy íráshoz képest radikálisan más volt a stílusa, és, gondolom ezt indokolnom sem kell, komoly fordítói kihívásnak tűnt.

Amikor rá került (rákerült?) a sor, újraolvastam, és éreztem, hogy hoppá, gond van... Valahogy nem találtam az ízét, azt a csípős költőiséget sem láttam benne, amiről a kritikusok zengtek ódákat, csak azt láttam, hogy ez fájni fog.

Aztán félúton úgy éreztem, hogy ebből nem lesz semmi, hogy ez egész egyszerűen rossz, öncélú truváj, és nem tudok olyan szöveget összerakni, amit vállalhatónak éreznék. Csöppet talán meg is utáltam. Aztán félretettem, és jókor vettem elő újra. Azt mondják, a műfordító a munka végére többnyire megszereti a szöveget, amivel dolgozik. Többször jártam én is így (pl. a Porzecanski novellával), ebben az esetben azt kell mondanom, nem, nem szerettem meg, de érzem, hogy mi benne a nagyon jó. És megpróbáltam azt erősíteni az én verziómban.

A címet egyébként kicsit én is bombasztikusnak érzem, főleg az eredeti száraz egyszerűségéhez képest.