Mielőtt elkezdeném listázni A jövő nem a miénk valódi visszhangját, beszámolok két olyan eseményről, amely érdekelheti a kötetről tájékozódni szándékozókat, meg a hardcore rajongójat. Az elsőre szeptember 27-én került sor a szigligeti JAK-tábor keretén belül. A József Attila Kör világirodalmi sorozatának egyik sorozatszerkesztője, Krusovszky Dénes beszélgetett két friss és egy készülő kötet kapcsán, a második a kérdezettek sorában pedig én voltam. Kalandosan érkeztem, korán távoztam, de az ott töltött időt kellemesen töltöttem, és talán kicsit hasznosan is. Az "Egy este, három kontinens" fantázianevű beszélgetésről hangfelvétel is készült, kb. fél óra, pár befejezetlen gondolattal, de sikerült sok témát érintenünk. Íme:
Szóval: Kié a jövő?
Szeretném, ha a másik kezdeményezés is kapna némi nyilvánosságot, mert megérdemli.A Pluralica gárdájával úgy gondoltuk, hogy a kötet összes szerzőjének fölteszünk három azonos kérdést, plusz egy személyre szabottat, a kötettel, a latin-amerikai irodalmi élettel kapcsolatban. A kérdések és válaszok első otthona a Pluralica Facebook oldala, de hamarosan a honlapon is megjelennek a szerkesztett válaszok. A válaszidők erős hullámzást mutatnak, de ígérem, noszogatunk mindenkit, sokan válaszolnak majd, érdekesen. A válaszok (fordított) sorrendjében egy-egy kulcsmondatot ide is mindig kiteszek.
„Kié a jövő?” – Ezzel a címmel indítunk interjúsorozatot annak apropóján, hogy „A jövő nem a miénk” címen, a JAK és L’Harmattan Kiadó közös kiadásában, a JAK Világirodalmi sorozatában megjelent egy kötet, amely 20 kortárs latin-amerikai novellista munkáját tartalmazza. Minden egyes szerzőnek 3 azonos + 1 egyedi kérdést teszünk fel itt. Végül Diego Trelles Pazzal, a kötet szerkesztőjével hosszabban is elbeszélgetünk. A fix kérdések:
- Két és fél év telt el azóta, hogy A jövő nem a miénk első papírkiadása megjelent Argentínában. Hogy látod, mennyire változott a helyzet, még mindig nem a miénk a jövő?
- A magyar olvasó csak kis szerencsével lát rá Latin-Amerika irodalmi életére, de kíváncsi. Van párbeszéd írók és olvasók között? Létezik az a zsendülő szövetség, amelyet Diego említ az előszóban? Ha van elmozdulás e téren, mi hajtja?
- Az antológiával most kaptunk egy szeletet a kortárs latin-amerikai irodalomból. Viszont ennél jóval nagyobb az adósságunk, a boom után következő de titeket megelőző generációból csak kevés szerzőt ismerhet a magyar közönség. Kiket ajánlanál a figyelmükbe a hazádból, és miért?
Andrea Jeftanovic (Chile): Az irodalom olyan tér, ahol morális határok, a társadalmi hagyományok béklyói nélkül tudunk felfedezőútra indulni, és elmerülhetünk a bonyolult emberi pszichében. Engem a bűnös területek érdekelnek, mert föltárják az emberi kapcsolatok ambivalens jellegét, mindazt, ami a szerelem és a gyűlölet között ingadozva, a képzelet és a vágyaink területén történik. • Yolanda Arroyo Pizarro (Puerto Rico): A jövő most még kevésbé a miénk, mint korábban, leginkább azért, mert íróként látjuk – és azt hiszem, nem kevés rémülettel –, hogy az írásainkban megfogalmazott jóslataink zavarba ejtően szédítő tempóban válnak valóra. • Carlos Wynter Melo (Panama): Egy csónakhoz hasonlíthatnám a helyzetet, ahol a legénység tagjai nincsenek jóban egymással, de mivel ugyanabban a csónakban ülnek, az esetek nagy részében azért egy irányba eveznek. És ez a szövetség egyre inkább tudatos. • María del Carmen Pérez Cuadra (Nicaragua): A "nemzeti méltóság" fölemészt minket és levágja a lábunkat; a miénkre irányuló büszkeség, és az újtól, a mástól való félelem elnémít minket; így aztán inkább ragaszkodunk a kényelmünkhöz, és élünk a dölyfös provincializmusunkban, közben pedig elsajátítjuk és tápláljuk a nemzeti szólamokat, melyek meghatározzák közösségünket. • Giovanna Rivero (Bolívia): Diego fontos irodalmi referenciákat is említ, ilyen Cormac McCarthy esete is, az ő apokaliptikus elbeszélőmódja a kiábrándulásból egyfajta lázadást formált, és ebben az esztétikai értelemben nagyon érdekes kötelék fűzi össze az antológia szerzőit. • Ronald Flores (Guatemala): Azt hiszem, hogy ma sokkal inkább létezik párbeszéd írók és olvasók között, mint eddig bármikor. Beszélgetnek, sok mindent kérdeznek egymástól, linkeket osztanak meg egymással a Facebookon, követik egymást a Twitteren, amiből viszont kevés van, az maga az olvasás... • Juan Gabriel Vásquez (Kolumbia): Nehéz alátámasztani az elképzelést, hogy lenne bármi, ami a miénk, valami, amin osztozna írók egy ennyire sokszínű csoportja (természetesen, azon kívül, hogy az irodalomnak élünk). • Santiago Nazarian (Brazília): Igazából nem létezik sem párbeszéd, sem szövetség. Brazília még inkább elszigetelődik a nyelve miatt, nem sok kötelék fűzi a kontinens többi részéhez, és nem is gondol magára latin-amerikaiként. • Antonio Ungar (Kolumbia): A hazámban olyan erős az életérzet és a halálérzet, hogy nincs értelme leülni és írni, és kihagyni mindazt, ami az utcán történik. • Oliverio Coelho (Argentína): Talán az a tény, hogy szinte az összes országban ugyanazt a nyelvet beszéljük, a könyveink egyfajta titkos – de szerény léptékű – körforgását eredményezte, és A jövő nem a miénk elsősorban kapocs, ennek a forgalomnak a jelképe.
Közben megszületett az első recenzió is, nem sokára jelentkezem a visszhanggal, meg egyéb kedvességekkel. Addig is, jó olvasást!
