Egy Benedetti abból a sorozatból, amelyet próbáltam a szokásosnál kicsit szöveghűbben fordítani. Tulajdonképpen elég egyszerű nyelvezete van, a korábban általam fordított novelláknál jóval szimplább. Igazán meglepett, milyen gyorsan befejeztem.
Átment pár címváltozáson; nem gondolom, hogy ennél jobb nincs, de nekem már nem volt energiám ezen agyalni.
Gondolatok a magasjárdáról
(részletek)
...
Valóban megható volt látni minket, ahogy útra kelünk délutánonként, nagyanyám és én, kéz a kézben, mosolygósan és megnyerően, ahogy megállunk a téren, hogy köszönjünk a cipésznek, aki bűnügyekről mesélt, miközben cipőt foltozott, azután a gyógyszertárnál, hogy a patikus megtöltse a jobb oldali zsebemet mézes vagy mentás cukorkával. Megható volt hallani nagyanyámat, ahogy megkérdezi tőlem, lenne-e kedvem tenni egy kört a település egyetlen autóbuszán, így kínálva fel az örömet, hogy szemügyre vegyem a kecskegidát, amely mindig ott volt, kicsivel az utolsó kanyar előtt, unottan, álmosan. És megható volt hallani, ahogy nemet mondok, nem, ma nincs kedvem, mivel valójában mindenki tudta, hogy azért mondok le önfeláldozó módon az útról, hogy ő spórolhasson tíz centet.
...
Így hát, amikor befejeztem a szabadon választott témáról szóló szerzeményeimet (a legyekről, a térdemről, a kürtről), rendszerint leültem kekszet enni a baromfiudvarral szemben, és a halálra gondoltam. Ez valóban jó téma volt, olyan nagy, hogy nem fért a műveim korlátai közé, olyan erőteljes, hogy mindig belesápadtam egy kicsit. Lehunytam a szemem. A nap szintén lehunyta az övét, és a baromfiudvar nyugovóra tért. Akkor lehetett meditálni. Minthogy a téma a halál volt, mindenekelőtt fontos volt, hogy megértsem. A megértéséhez pedig nincs jobb módszer, mint nem gondolni semmire. Nem gondolva semmire az ember eléri a nemlétet, az pedig maga a halál. Nyilvánvaló volt. Így gondoltam, legalábbis. De amikor úgy tűnt, hogy elérem a teljes ürességet, az énem teljes megszűnését, rájöttem, hogy végül is arra gondolok, hogy nem gondolok semmire. És, még ha a semmi is az egyetlen gondolatom, ez így már maga volt a minden. Természetesen ez csak egy megközelítő tolmácsolása annak a fajta gyermeki gondolatvilágnak, amelyben akkoriban földolgoztam a benyomásokat. De lényegében erről volt szó.
A kilencedik vagy tizedik meditáció után győztem meg magam két alapvető fontosságú dologról. Az első, hogy nem létezhet a halál mint teljes és totális semmi. A második, hogy erről egyféleképpen lehet megbizonyosodni: meg kell halni. Tulajdonképpen úgy gondoltam, hogy ez egy sima ügy, mert, ha meghalok, és utána kiderül, hogy nincs Semmi, nem különösebben zavar, hogy tévedtem, más részről nem leszek olyan helyzetben, hogy ezen sajnálkozzam; ha pedig ellenkezőleg, van Valami, nemcsak igazam lenne, de ennek tudatában is lennék. És ezt minden más érvnél fontosabbnak éreztem. Tudnám. Sokkal inkább voltam kíváncsi, mint gyáva. Ezért hát elhatároztam, hogy rövid úton meg fogok halni.
...
Mario Benedetti: Gondolatok a magasjárdáról PDF-ben, az eredetivel párhuzamos, egész novellafordítás letölthető.
Mario Benedetti: Esta mañana y otros cuentos. Montevideo, 1949
Az írás megjelent a Sikoly folyóirat 18. számában.
